A férjem mínusz húsz fokban magamra hagyott a hóban, mert a szeretője kényelmesen akart utazni. „Gyalogolj hat órát a faházig!” – parancsolta, miközben mindketten rajtam nevettek. Terhes voltam, de ő erről mit sem tudott. Amikor végre megmentettek, jéghideg mosollyal az arcomon felhívtam a nagyapámat. Másnap reggel a férjem olyan hírt kapott, amitől egész testében reszketni kezdett…

1. RÉSZ

– Ha sötétedésig nem érsz el gyalog a faházhoz, el is felejtheted, hogy van férjed! És ha netán megfagynál, legalább arra ügyelj, hogy ne tedd tönkre a nyaralásunkat!

Ezek voltak Sebastián Rivas utolsó szavai, mielőtt magamra hagyott egy hóval borított úton, a Sierra Tarahumara hegyei között.

Mindeközben a szeretője kényelmesen elhelyezkedett az én terepjáróm anyósülésén.

Rajtam mindössze egy vékony kabát volt. A cipőm már teljesen átázott, reszkető ujjaim között pedig egy apró, megszentelt szalagot szorongattam, amely a Guadalupe-i Szűzanyához kötődött.

Kilenc hetes terhes voltam.

És a férjemnek erről fogalma sem volt.

Valeria Salcedónak hívnak.

Három éven keresztül olyan feleség voltam, akivel bármelyik férfi büszkén dicsekedett volna.

Kivéve Sebastiánt.

Feladtam a karrieremet, eltávolodtam a barátaimtól, és az egész életemet annak szenteltem, hogy egyszer végre kivívjam az elismerését.

Ő azonban folyton azt hajtogatta, hogy hálás lehetek a sorsnak, amiért egy hozzá hasonlóan fontos férfi felesége lehetek.

Aznap reggel egy Creel közelében álló apró kápolnához utaztunk.

Hálát akartam adni a Szűzanyának a gyermekért, akit végre a szívem alatt hordtam.

Annyi sikertelen kezelés után.

Annyi álmatlan éjszaka után, amikor a párnámba fojtva sírtam, nehogy bárki meghallja a kétségbeesésemet.

De Sebastián nem egyedül érkezett.

Magával hozta Camila Duartét is.

A nőt, akit mindig csak a gyerekkori barátnőjeként emlegetett.

– Camila rosszul érzi magát ebben a hidegben. Neki hamarabb vissza kell mennie – magyarázta Sebastián.

Azt hittem, csupán arra akar megkérni, hogy várjak meg egy másik autót.

Mekkora tévedés volt!

Amikor megpróbáltam beszállni a terepjáróba, Camila egyenesen az orrom előtt csapta be az ajtót.

– Jaj, Valeria, ne légy már ilyen önző! A férjed megígérte, hogy ma délután végre kettesben lehetünk.

Sebastián beindította a motort.

– Gyalogolj csak! Talán így végre megtanulod, hogy ne rendezz folyton jeleneteket!

Az autó elindult, és piszkos, latyakos havat fröcskölt az arcomba.

Camila az ablakon keresztül felemelte a forró kávéval teli poharát.

Gúnyosan elmosolyodott.

Aztán egy csókot dobott felém.

Úgy nevetett, mintha az egész csak egy remek tréfa lenne.

Én pedig gyalogolni kezdtem.

Mentem, amíg már egyáltalán nem éreztem a lábamat.

A jeges szél könyörtelenül áthatolt vékony kabátomon.

A telefonom akkumulátora majdnem teljesen lemerült, térerőt pedig sehol sem találtam.

Aztán hirtelen éles, mély fájdalom hasított az alhasamba.

Térdre rogytam a hóban.

Mindkét kezemmel ösztönösen a hasamat védtem.

– Tarts ki, kicsim! – suttogtam a még meg sem született gyermekemnek. – Anya ki fog vinni innen. Megígérem neked!

De a testem már nem engedelmeskedett.

Éreztem, ahogy lassan minden erőm elhagy.

Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, hirtelen eszembe jutottak Arturo nagyapám szavai, amelyeket az esküvőm napján mondott nekem:

„Ha valaki valaha bántani mer, gyere haza, kislányom. Nem számít, mennyi idő telt el. Az otthonod mindig várni fog.”

Abban a pillanatban két fényszóró világította meg a havas utat.

Egy férfi ugrott ki egy terepjáróból, és rohanni kezdett felém.

– Valeria! Úristen, Valeria!

Mateo Herrera volt az.

A gyerekkori barátom.

Azonnal levette a dzsekijét, gondosan bebugyolált, majd olyan óvatosan emelt fel, mintha porcelánból lennék.

Rádión mentőt hívott.

Miközben az autójához vitt, megszólalt a telefonom.

Sebastián hívott.

Mateo fogadta a hívást, és bekapcsolta a kihangosítót.

– Na, még mindig nem fagytál meg? – hallottuk a férjem ingerült hangját. – Camila valami meleg vacsorát akar. Útközben vegyél nekünk ennivalót, mielőtt visszajössz!

A háttérből hangos nevetés hallatszott.

Mateo mozdulatlanná dermedt.

Én alig kaptam levegőt.

Ekkor a kabátom zsebében meglátta az ultrahangfelvételt.

Kihúzta, és döbbenten nézett rám.

– Valeria… Sebastián tudja egyáltalán, hogy terhes vagy?

Válaszolni akartam.

De abban a pillanatban elviselhetetlen fájdalom nyilallt belém.

Aztán megláttam a vért a ruhámon.

2. RÉSZ

– Nagyon sajnálom, Salcedo asszony. Mindent megtettünk, amit csak lehetett… de elveszítette a kisbabáját.

Az orvosnő hangja mintha valahonnan nagyon messziről érkezett volna.

Egy chihuahuai magánkórház ágyán feküdtem.

Meleg takarók borítottak, a karomba infúzió csöpögött, a hasamban pedig olyan üresség tátongott, amelyet a világ egyetlen gyógyszere sem lett volna képes betölteni.

A kisbabám meghalt.

És az apja még mindig dühös üzenetekkel bombázott, amiért nem mentem vissza vacsorát készíteni a szeretőjének.

Mateo egész éjszaka az ágyam mellett maradt.

– Feljelentem azt a rohadékot! – mondta ökölbe szorított kézzel. – Ez az ember majdnem megölt téged!

– Meg fogjuk tenni – feleltem halkan. – De előbb fel kell hívnom valakit.

Mateo szó nélkül átnyújtotta a telefonját.

Egy olyan számot tárcsáztam, amelyet közel három éve nem hívtam.

– Halló? – szólt bele egy idős, ismerős hang.

– Nagypapa… én vagyok az. Valeria.

A vonal túlsó végén hosszú csend támadt.

Aztán meghallottam a hangját.

– Kislányom… minden rendben van veled?

Attól a pillanattól kezdve, hogy Sebastián magamra hagyott azon a havas úton, egyszer sem engedtem meg magamnak, hogy igazán sírjak.

De most minden visszatartott könnyem egyszerre tört elő.

– Nem, nagypapa. Elveszítettem a kisbabámat. Sebastián otthagyott a hóban… a szeretőjével együtt.

Hallottam, ahogy nagyapám élesen beszívja a levegőt.

– Hol vagy?

– Chihuahuában.

– Érted megyek.

– Nem akarom, hogy miattam harcolj – könyörögtem. – Csak haza szeretnék menni.

– Akkor gyere haza, kislányom. A többivel majd együtt megbirkózunk.

Arturo Salcedo, a nagyapám, Mexikó egyik legelismertebb befektetési vállalatcsoportját építette fel.

Édesanyám a halála előtt jelentős vagyont hagyott rám, amelyet egy családi vagyonkezelő alap kezelt.

Sebastián természetesen tudta, hogy a családom gazdag.

Azt azonban még álmában sem sejtette, hogy a saját üzleti sikere milyen elképesztő mértékben függ tőlünk.

Két nappal később meghívót kaptam.

Sebastián fényűző születésnapi ünnepséget rendezett Camilának a mexikóvárosi Lomas de Chapultepec negyedben álló villájában.

Az én nevem is szerepelt a vendéglistán.

Legalul.

Mintha csupán valami távoli ismerős lennék.

Úgy döntöttem, elmegyek.

Fehér ruhát vettem fel.

Mateo és két ügyvéd kísért el.

Amikor Sebastián meglátott, azonnal összeráncolta a homlokát.

– Te meg mit keresel itt? Világosan megmondtam, hogy addig ne gyere vissza, amíg meg nem tanulsz rendesen viselkedni!

Camila mosolyogva lépett mellénk.

– Jaj, szegénykém! Úgy látszik, valaki képtelen feldolgozni, hogy a férje egy másik nőt szeret jobban!

Nem vitatkoztam.

Egyetlen szót sem pazaroltam rájuk.

Egyszerűen letettem egy vastag iratmappát Sebastián elé.

– Azért jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém.

A férjem harsány nevetésben tört ki.

– A ruháidat? Az ékszereidet? Vidd csak mindet! Semmire sincs szükségem tőled!

– Nem a ruháimról beszélek.

Lassan kinyitottam a mappát.

– Az elmúlt három évben az építőipari vállalatod négy rendkívüli hitelt kapott, hogy elkerülje a csődöt. Összesen kétszázhatvanmillió pesót.

A mosoly egyetlen pillanat alatt eltűnt az arcáról.