Sebastián idegesen felnevetett.

– Anya, most ne kezdj megint jelenetet rendezni! Vendégeink vannak.

– Éppen ezért vártam meg, amíg mindenki megérkezik.

Adriana kinyitotta az aktatáskáját.

– Az ügyfelem tudomására jutott, hogy az ingatlanát a beleegyezése nélkül kínálják eladásra. Az ingatlanközvetítő irodát már értesítettük, és a hirdetést felfüggesztették.

A befektető értetlenül fordult Sebastián felé.

– Nem azt mondtad nekem, hogy ez a lakás gyakorlatilag már a tiéd?

A fiam arca elsápadt.

– Az anyámé. De egyszer úgyis mi fogjuk örökölni.

– Az anyád még él! – vágott közbe Daniel.

Sebastián összeszorította a fogát.

– Nem kellene idegenek előtt kiteregetnünk a családi ügyeinket.

– Te hívtál ide egy idegent, hogy a lakásom eladásáról beszéljetek – válaszoltam.

Adriana letette az asztalra a tulajdoni okirat másolatát.

– Az ingatlan kizárólagos tulajdonosa Elena Ríos asszony. Semmilyen érvényes hozzájárulást nem adott az értékesítéshez. Ráadásul vitatja az ingatlanközvetítőnek bemutatott szerződésen szereplő aláírás hitelességét.

Vanessa megpróbált közbeszólni.

– Biztosan valami félreértés történt. Sebastián csak azt szerette volna megtudni, mennyit ér a lakás.

Egyenesen a szemébe néztem.

– És az is félreértés volt, hogy havi 36 000 pesóért kiadtátok a Lomas de Angelópolisban lévő házatokat, miközben nekem azt hazudtátok, hogy tönkrementek a vízvezetékek?

Síri csend lett.

Elővettem néhány kinyomtatott lapot.

– Itt van a hirdetés. Itt vannak a fényképek. És itt a dátum, amikor elkezdtétek bérbeadásra kínálni.

Sebastián hirtelen felpattant.

– Turkáltál a dolgaink között!

– Nem kellett a magánéletetekben kutakodnom ahhoz, hogy megtaláljak egy nyilvános ingatlanhirdetést. De a saját otthonomban igenis kénytelen voltam utánajárni, miért használjátok fel a személyes irataimat.

A befektető lassan összecsukta a mappáját.

– Sebastián, azt hiszem, jobb lesz, ha az üzleti ügyeket máskor beszéljük meg.

Zavartan, udvariasan elköszönt, majd távozott.

Életemben először láttam, hogy a fiam képtelen uralni egy helyzetet.

Vanessa sírni kezdett.

– Mi csak segíteni akartunk önnek, anyósom! Fogalma sincs, milyen nehéz fenntartani az életszínvonalunkat.

Ez a mondat jobban fájt, mint vártam.

– Vanessa, a ti életszínvonalatok soha nem volt az én felelősségem. Azért fogadtalak be benneteket, mert azt hittem, segítségre van szükségetek. Ti pedig kihasználtátok a bizalmamat, pénzt kerestetek rajtam, és a saját otthonomban cselédként bántatok velem.

– Ez nem igaz! – ordította Sebastián.

– Az sem igaz, hogy azt terjesztetted, romlik az emlékezetem?

Nem válaszolt.

– És az sem, hogy a barátnőimnek azt mondtátok, már nem vagyok képes kezelni a pénzügyeimet?

Vanessa lesütötte a szemét.

– Vagy az sem, hogy azt terveztétek, idősek otthonába küldtök, és eladjátok a lakásomat?

Sebastián a feleségére pillantott.

Ez az egyetlen pillantás elég volt.

Pontosan tudtam, hogy mindketten tisztában vannak azzal, miről beszélek.

– Anya, túlzol. Ezek csak ötletek voltak.

– Olyan tervek, amelyeket a hátam mögött szőttetek. És dokumentumokat találtam, amelyek bizonyítják, meddig voltatok hajlandók elmenni.

Adriana nyugodtan közbeszólt.

– Az ügyfelem mérlegeli a megfelelő jogi lépések megtételét az általa vitatott aláírás miatt. Emellett úgy döntött, hogy visszavonja a lakás használatára korábban adott engedélyét.

Egy hivatalos értesítést tett az asztalra.

– Felszólítjuk önöket, hogy tizenöt napon belül önként hagyják el az ingatlant. Amennyiben ezt nem teszik meg, kénytelenek leszünk a megfelelő bírósági eljárásokat kezdeményezni.

Vanessa szeme elkerekedett.

– Tizenöt nap? De hová menjünk?

Nyugodtan, felemelt hang nélkül válaszoltam.

– Erre akkor kellett volna gondolnotok, mielőtt kiadtátok a saját házatokat, és megpróbáltátok megszerezni az enyémet.

Sebastián dühösen a szék támlájára csapott.

– A fiad vagyok! Nem dobhatsz ki úgy, mintha valami idegen lennék!

Könnyek gyűltek a szemembe.

Mert még mindig a fiam volt.

Még mindig emlékeztem arra a kisfiúra, aki a karomban aludt el.

Arra a kamaszra, aki anyák napján virágot hozott nekem.

Arra a fiatalemberre, aki keservesen zokogott, amikor eltemettük Héctort.

De arra a férfira is emlékeztem, aki mindenki előtt haszontalannak nevezett.

– Sebastián, amikor sírva jöttél hozzám, és azt mondtad, segítségre van szükséged, befogadtalak. Amikor elvetted a hálószobámat, hallgattam. Amikor a feleséged megalázott, próbáltam megérteni őt. De amikor úgy döntöttetek, hogy a koromat használjátok fel arra, hogy megfosszatok a szabadságomtól, átléptetek egy határt, amelyet egyetlen anyának sem kötelessége eltűrni.

Megrázta a fejét.

– Már nem vagy ugyanaz az ember.

– Igazad van – feleltem. – Már nem vagyok az a nő, aki azt hitte, hogy a megaláztatások elviselése egyet jelent a gyermekei szeretetével.

Vanessa végigmért, majd a ruhámra mutatott.

– És miből fog élni, ha mi elmegyünk? Hiszen még csak nem is dolgozik!

Aznap este először elmosolyodtam.

Kinyitottam a laptopomat, és megmutattam nekik néhány tanácsadói projektemet, természetesen az ügyfeleim bizalmas adatainak felfedése nélkül.