Miközben a pénztárnál várakoztunk, megkérdezte, hogyan haladnak az esküvői előkészületek.
– Nagyon jól. Verónica már rettentően izgatott – válaszoltam.
Renata néhány másodpercig habozott.
– Lucía, kérdezhetek valami furcsát?
Bólintottam.
– Te másik ruhát választottál, mint a többi koszorúslány?
Hideg borzongás futott végig a hátamon.
– Nem. Verónica azt mondta, mindannyian ugyanazt a fazont fogjuk viselni.
Renata összeráncolta a homlokát.
– Ez furcsa. Segítek egyeztetni a rendeléseket a beszállítóval, és láttam a megrendelőlap másolatát. Öt levendulaszínű ruha szerepel rajta, meg egy teljesen másik: rikító narancssárga, XXL-es méretben. És ez utóbbi mellett a te neved áll.
Egy pillanatra szóhoz sem jutottam.
– Talán valami félreértés történt – tette hozzá. – Azt hittem, te kértél valami különlegeset.
Megköszöntem, hogy elmondta.
Napokig azon gondolkodtam, hogy szembesítsem-e Verónicát a hallottakkal.
De túlságosan jól ismertem már ahhoz, hogy ne tudjam, milyen ügyesen képes kiforgatni minden helyzetet.
Ha számon kérem, valószínűleg megint azt fogja állítani, hogy féltékeny vagyok rá, és tönkre akarom tenni az esküvőjét.
Ezért úgy döntöttem, egyelőre csak figyelek.
Amikor pedig azon a reggelen pontosan azt a ruhát találtam meg, amelyet Renata leírt, már biztosan tudtam, hogy a gyanúm igaz volt.
Nem vitatkoztam tovább.
Bezárkóztam a fürdőszobába, néhány biztosítótűvel összefogtam a felesleges anyagot, majd megpróbáltam a derekánál megkötni egy szalaggal, amelyet a táskámban találtam.
Nem lett szép.
De amikor belenéztem a tükörbe, felemeltem a fejem.
Nem fogom hagyni, hogy egy ruha határozza meg, mennyit érek.
Amikor kijöttem, az esküvőszervező meglepetten nézett rám.
– Lucía kisasszony, biztos benne, hogy ez az ön ruhája?
– Ezt választotta nekem a nővérem – feleltem. – Ne aggódjon! Ma egy esküvőt ünneplünk.
A szertartást egy gyönyörű, történelmi birtokon rendezték Atlixcóban, gondozott kertek és fehér virágok között.
Verónica lélegzetelállító menyasszonyi ruhában jelent meg.
Andrés könnyes szemmel nézte.
Én a többi koszorúslány mögött vonultam.
Öt levendulaszínű ruha.
És én.
Rikító narancssárgában.
A kíváncsi pillantásokat lehetetlen volt elkerülni.
Néhány vendég összesúgott. Mások láthatóan még helyettem is kellemetlenül érezték magukat.
A fogadás alatt odalépett hozzám az egyik unokatestvérem.
– Lucía, miért pont ilyen színű ruhát vettél fel?
– Ezt Verónicától kellene megkérdezned. Ő vásárolta a ruhákat.
Ennél többet nem mondtam.
Két másik embernek is pontosan ugyanezt válaszoltam.
A vacsoránál mellém ült Rosario nagynéném, anyám nővére.
Hetvenkét éves volt, és soha nem tartozott azok közé, akik szó nélkül eltűrték az igazságtalanságot.
– Ez a lány szándékosan csinálta, ugye?
Bólintottam.
– Anyád tud róla?
– Szerinte túlreagálom.
A nagynéném összeszorította az ajkát.
– Egész életükben mentegették minden gonoszságát.
Aztán megfogta a kezem.
– Nem kell ezt tovább eltűrnöd.
– Ezúttal nem fogok elbújni, néni.
Közben Verónica a főasztalnál kezdte észrevenni, hogy a vendégek többet beszélnek az én ruhámról, mint az esküvői dekorációról.
Valahányszor valaki felém mutatott, egyre jobban lefagyott a mosoly az arcáról.
Ekkor valami váratlan történt.
Renata odalépett Andréshoz, és mutatott neki valamit a telefonján.
Andrés figyelmesen hallgatta.
Aztán rám nézett.
Majd ismét a kijelzőre.
Néhány perccel később az asztalomhoz jött.
– Lucía, meg kell kérdeznem tőled valamit. Kérlek, mondd el az igazat!
– Persze.
– Verónica úgy adta oda neked ezt a ruhát, hogy pontosan tudta, mennyire különbözik a többitől?
Egyenesen a szemébe néztem.
– Igen. Ő maga rendelte meg.
Andrés mély levegőt vett.
– Renata megtalálta az eredeti megrendelésről szóló e-mailt.
Életemben először éreztem úgy, hogy valaki hajlandó hinni nekem anélkül, hogy órákon át bizonygatnom kellene az igazamat.
– Nagyon sajnálom – tette hozzá. – Ezt egyáltalán nem érdemelted meg.
Ezután Renatával együtt visszament az ifjú pár asztalához.
Láttam, ahogy Andrés megmutatja Verónicának a telefonját.
A nővérem halálsápadt lett.
Megpróbált mosolyogni, de Andrés nem mosolygott vissza rá.
Verónica mondott valamit, amit már nem hallottam.
Renata megrázta a fejét.
Andrés hirtelen felállt a székéről.
És éppen amikor azt hittem, hogy Verónica végre be fogja vallani, mit tett, meghallottam a kiabálását:
– Nem én voltam! Lucía maga rendelte azt a ruhát, hogy mindenki rá figyeljen! Be is tudom bizonyítani!
Az összes tekintet felém fordult.
Renata azonban még mindig a kezében tartotta a telefonját.
És amikor megnyitotta a beszállítónak küldött utolsó üzenetet, Verónica rádöbbent, hogy élete legnagyobb hibáját követte el.
3. RÉSZ
Renata nem emelte fel a hangját.
Egyszerűen odalépett Andréshoz, elé tartotta a telefonját, és megszólalt:
