– Itt van az eredeti megrendelés. Három hónappal ezelőtt küldték Verónica e-mail-címéről. És itt van a beszállító visszaigazolása is.

Verónica megpróbálta kikapni a kezéből a telefont.

– Ez magánügy! Semmi jogod hozzá, hogy a dolgaim között kutakodj!

– Az előbb azt állítottad, hogy Lucía maga rendelte ezt a ruhát – válaszolta Renata. – Ha ez igaz, akkor ennek az e-mailnek ezt kellene bizonyítania.

Andrés némán elolvasta az üzenetet.

Aztán rám nézett.

Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését.

Nem dühösnek látszott.

Hanem mélységesen csalódottnak.

– Verónica – kérdezte halkan –, miért írtad ezt?

A nővérem hallgatott.

Ekkor Renata hangosan felolvasta azt a részt, amely végleg minden kétséget eloszlatott:

– „Öt levendulaszínű ruha, 214-es modell, a megadott méretekben. Lucía számára egy élénk narancssárga ruha, XXL-es méretben. Kérem, pontosan tartsák be a kiválasztott modelleket és színeket, és az engedélyem nélkül semmit ne módosítsanak.”

Az e-mailen a nővérem neve szerepelt, és ugyanazon a napon küldték el, mint a többi megrendelést.

De volt ennél is rosszabb.

Alatta a beszállító válasza állt:

„Tisztelt Verónica asszony! Megerősítjük, hogy a Lucía számára rendelt ruha sem fazonjában, sem színében nem egyezik a csoport többi ruhájával. Biztosan szeretné megtartani ezt az eltérést?”

A nővérem pedig ezt válaszolta:

„Igen, pontosan így szeretném. Ez az én személyes döntésem. Gondoskodom róla, hogy én magam adjam át neki.”

Gombóc keletkezett a torkomban.

Egy dolog sejteni, hogy a saját nővéred szándékosan meg akar alázni.

És egészen más fekete-fehéren látni, hogy három teljes hónapja lett volna meggondolni magát, mégis végig kitartott a kegyetlen terve mellett.

– És most mit mondasz erre? – kérdezte Andrés.

Verónica sírva fakadt.

– Ti semmit sem értetek! Meglepetésnek szántam! Azt akartam, hogy Lucía kitűnjön a többiek közül, mert ő az egyetlen testvérem!

Rosario nagynéném, aki a kiabálás hallatán odalépett hozzánk, keserűen felnevetett.

– Micsoda gyönyörű gesztus, drágám! Öt nő egyforma ruhában, a saját húgod meg úgy néz ki, mint egy közlekedési bója!

Néhány vendég alig tudta visszafojtani a nevetését.

Anyám azonnal odasietett.

– Rosario, kérlek! Egy esküvőn vagyunk!

– Pontosan, Patricia. És nézd csak meg, mit művelt az egyik lányod a másikkal!

Anyám felém fordult.

– Lucía, biztosan valami félreértés történt. Ne csinálj ebből még nagyobb ügyet!

Ezek a szavak egyenesen a szívembe martak.

Nem azért, mert most hallottam őket először.

Hanem azért, mert egész életemben ezt hallgattam.

Soha nem én okoztam a problémákat.

De amikor kiderültek, és mások kényelmetlenül érezték magukat miattuk, valahogy mindig én lettem a hibás.

– Anya – válaszoltam –, én az égvilágon semmit sem tettem. Eljöttem, felvettem a ruhát, és pontosan azt csináltam, amit Verónica kért tőlem.

– Ezt négyszemközt is megbeszélhetted volna vele.

– Ma reggel megpróbáltam. Mindenki előtt leordította a fejemet.

Andrés közbeszólt.

– Patricia asszony, Lucía nem kezdeményezte ezt a beszélgetést. Én kérdeztem meg, mi történt.

Anyám értetlenül meredt rá.

Annyira hozzászokott, hogy mindenki Verónicát védi, hogy láthatóan fel sem tudta fogni, hogyan merheti valaki megkérdőjelezni a viselkedését.

A nővérem egy szalvétával letörölte a könnyeit.

– Hát persze! Most mindenki Lucíát védi! Mint mindig, most is ő a tökéletes áldozat!

Ezek a szavak még az e-maileknél is jobban megdöbbentettek.

– Mint mindig? – kérdeztem. – Verónica, mégis mikor védett meg engem bárki is?

Az arca hirtelen megváltozott.

– Mindig is ilyen voltál! Csendben ültél, játszottad a jó kislányt, hogy aztán mindenki azt mondhassa, milyen érett és felelősségteljes vagy! Neked soha nincs szükséged semmire, te soha nem hibázol! Tudod te egyáltalán, milyen fárasztó olyasvalaki mellett élni, aki miatt az ember folyton önzőnek tűnik?

Életemben először értettem meg valamit, amin évek óta töprengtem.

A nővérem nem azért vetett meg, mert bármit is elvettem volna tőle.

Az zavarta, hogy nélküle, az ő jóváhagyása nélkül is képes voltam felépíteni a saját életemet.

– Én soha nem akartam versenyezni veled – mondtam.

– Én viszont mindig úgy éreztem, hogy versenyzel velem.

Andrés lesütötte a szemét.

– Verónica, beszélhetünk az érzéseidről, amikor kettesben leszünk. De semmi sem igazolja, hogy előre kitervelted a saját húgod megalázását.

A nővérem válaszolni akart, de Andrés folytatta:

– Nem fogok úgy tenni, mintha ez rendben lenne, csak azért, mert ma összeházasodtunk.

Nem következett újabb kiabálás.

Nem hangzott el drámai bejelentés a válásról sem.

Andrés megkérte Verónicát, hogy üljön le, majd néhány percre félrevonultak beszélgetni.

A zene lassan újra megszólalt.

Néhány vendég folytatta a társalgást.

Mások még mindig minket figyeltek.

Reszkető kézzel mentem vissza az asztalomhoz.