Hétfőn elkísértem az ügyvédemet egy megbeszélésre Diegóval és Ximenával.
Az ügyvédi irodában találkoztunk.
Diego napszemüvegben és kihívó arckifejezéssel érkezett.
Ximena egy méregdrága dizájnerkézitáskát viselt, amelyet azonnal felismertem a fényképeiről.
Ofelia asszony is megjelent, pedig senki sem hívta.
– Azért jöttem, hogy megvédjem a gyerekeimet! – jelentette ki.
Verónica nyugodtan kezdett beszélni.
Elmagyarázta, hogy a szerződésszegésekről egyértelmű dokumentumok állnak rendelkezésre, ezért rendezni kell az ingatlan visszaadását és a fennálló tartozásokat.
Ezután hozzátette, hogy az önkéntes átadás lehetőséget adna egy hosszadalmas és költséges bírósági eljárás elkerülésére.
Diego hátradőlt a székében.
– Nincs hová mennünk.
Az ügyvédem így válaszolt:
– Éppen ezért tizennégy napot javaslunk arra, hogy megszervezzék a költözést, feltéve, hogy aláírják a megállapodást és betartják annak feltételeit.
Ximena sírva fakadt.
– És mi lesz a műtermemmel? Hol fogok dolgozni?
Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
– Milyen műteremmel, Ximena? Azzal a szobával, ahol festékfoltokat hagytál a nagymamám bútorain?
Az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.
– A művészet mindig áldozatokat követel!
– Akkor kezdd azzal, hogy lemondasz az utazásokról és a drága éttermekről, ahelyett, hogy valaki más vagyonát áldoznád fel.
Ofelia asszony dühösen közbevágott.
– Mindig is anyagias nő voltál!
Pablo, aki addig egyetlen szót sem szólt, elővette a saját bankszámlakivonatát.
Diego elé helyezte.
– Azt akarom, hogy elmagyarázd, hová lett az a harminchatezer peso, amit elküldtem neked.
A sógorom arcáról eltűnt a vigyor.
– Hát… elköltöttük.
– Mire?
– Ételre, közlekedésre, néhány váratlan kiadásra.
Pablo elővette a telefonját.
– Ximena új mobiltelefonja váratlan kiadás volt? Vagy az a hétvége a tequilai szállodában? Esetleg a négyezer pesós sportcipőd?
Diego arca bíborvörös lett.
– Semmi jogod beleszólni az életembe!
– Hónapok óta az én munkámból élsz! Igenis jogom van megkérdezni, mire költötted azt a pénzt, amit kifejezetten egy meghatározott célra adtam neked!
Ximena megpróbált magyarázkodni.
– Szükségünk volt egy kis örömre. Érzelmileg nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül.
Pablo egyenesen a szemébe nézett.
– A feleségem is fáradt volt. Én is. De egyikünk sem hagyta abba a kötelezettségei teljesítését csak azért, hogy vásároljon magának egy kis boldogságot.
Ximena erre már nem tudott mit felelni.
Végül Diego beleegyezett, hogy aláírja a megállapodást, amely szerint tizennégy napon belül önként átadják a lakást.
Írásban elismerte a közüzemi és fenntartási költségekből eredő tartozásokat is, és kötelezettséget vállalt azok rendezésére.
Nem voltak ölelések.
Nem volt kibékülés.
Egyszerűen úgy távoztunk az ügyvédi irodából, hogy tudtuk: most először valódi, egyértelmű határok születtek.
A következő tizennégy nap rémálommá vált számukra.
Lupita asszony rendszeresen üzeneteket küldött, amikor látta, hogy dobozokat cipelnek ki-be a lakásból.
Ximena rengeteg festéket, félkész virágcserepet, ruhát, dísztárgyat és különféle művészeti projektekhez vásárolt alapanyagot halmozott fel, amelyekből soha semmit nem adott el.
Diego folyton panaszkodott, amiért a lépcsőn kell lecipelnie a bútorokat.
Kétszer mentem el Verónicával, hogy dokumentáljuk az ingatlan állapotát és megszervezzük az átadást.
Az egyik falat teljesen összefirkálták alkoholos filctollakkal.
A padlón festékfoltok éktelenkedtek.
A beépített szekrény egyik ajtaja eltörött.
A konyhában pedig még mindig ott állt az a luxuskávéfőző, amelyet Ximena akkor vásárolt, amikor azt állította, hogy még a vízszámlára sincs pénze.
Amikor megláttam a kávéfőzőt, eszembe jutott a nagymamám.
Éveken keresztül ugyanazt az egyszerű textilszűrőt használta a kávéfőzéshez.
Nem azért, mert nem engedhetett volna meg magának egy újat.
Hanem mert mindig azt mondta, hogy az életben vannak fontosabb dolgok is annál, mint hogy a vagyonunkkal kérkedjünk.
Mély szomorúság fogott el.
Nem a pénz miatt.
Hanem azért, mert megengedtem, hogy olyan emberek éljenek egy számomra ennyire értékes helyen, akik egyáltalán nem tisztelték a nagymamám áldozatos munkáját.
Abban a pillanatban elhatároztam valamit.
Soha többé nem adok kölcsön semmi ennyire fontosat pusztán azért, mert valaki a „család” szóval próbál bűntudatot kelteni bennem.
A tartozások rendezéséhez Ximenának el kellett adnia az új telefonját és a felszerelése egy részét.
Diego eladta azt a motorkerékpárt, amelyet néhány hónappal korábban vásárolt.
Egy barátjától is kölcsönkért egy bizonyos összeget, ezúttal személyesen vállalva, hogy visszafizeti.
A végső átadás előtt valamennyi elmaradt számlát rendezték.
A megbeszélt napon visszakaptam a kulcsokat.
Amikor beléptem az üres lakásba, a konyhapulton egy ügyetlenül elkészített agyag virágcserepet találtam.
Mellette egy üzenet feküdt Ximenától.
„Remélem, egyszer majd megérted, hogy a művészeknek is szükségük van támogatásra.”
Kezembe vettem a cserepet.
Néhány másodpercig nézegettem.
Aztán betettem abba a dobozba, amelyben az általuk hátrahagyott tárgyakat gyűjtöttem össze, hogy visszaadjam nekik.
Mert valakit támogatni nem ugyanaz, mint a végtelenségig finanszírozni a felelőtlenségét.
Diego és Ximena Ofelia asszony lakásába költöztek.
Egyetlen hálószobából és a hozzá tartozó helyiségekből álló kis otthon volt, az atemajaci piac közelében.
Az anyósom éveken át büszkélkedett azzal, hogy nála mindig minden makulátlan rendben van.
Még azt sem viselte el, ha egy kanál nem a megfelelő helyen hevert.
Azt pedig végképp nem tűrte, ha valaki feleslegesen égve hagyta a villanyt.
Pontosan öt napig bírták együtt, mielőtt elkezdődtek a problémák.
Hétfőn Diego piszkos tányérokat hagyott a nappaliban.
Kedden Ximena az egész étkezőasztalt elfoglalta a festékeivel.
Szerdán összevesztek, mert Ximena kerámiaműhelyt akart berendezni az erkélyen.
Csütörtökön Ofelia asszony festékfoltokat talált a kedvenc asztalterítőjén.
Pénteken pedig felhívta Pablót.
Éppen a vacsorát készítettem, amikor meghallottam a hangját a telefonból.
– Fiam, ide kell jönnöd! Egyszerűen nem bírom tovább az öcsédet!
Pablo meglepetten nézett rám.
– Mi történt, anya?
– Semmiben sem segítenek! Mindenüket szanaszét hagyják! Ximena délig alszik, Diego pedig azt állítja, hogy munkát keres, közben órákon át csak heverészik!
A férjem hallgatott.
Az anyja folytatta:
– Beszélned kell velük! Te vagy az idősebb testvér!
Pablo mély levegőt vett.
– Anya, felnőtt emberek. Beszélj velük te.
– De nem hallgatnak rám!
– Akkor most már talán érted, mit próbáltunk Marianával hónapok óta elmagyarázni neked.
Ofelia asszony nagyot sóhajtott.
– Sosem gondoltam volna, hogy ilyenek.
Pablo olyan nyugodtan válaszolt, hogy büszkeség töltötte el a szívemet.
– Nem akartad meglátni, anya. Mert amíg Mariana lakásában éltek, mi fizettük meg a viselkedésük árát.
Az anyósom nem szólt semmit.
És most először pénzt sem kért tőlünk.
A következő hetek sok változást hoztak.
Ximena pénztárosként helyezkedett el egy szupermarketben.
Eleinte állandóan panaszkodott a munkaidőre, a vásárlókra és arra, hogy korán kell kelnie.
De a művészi álmai nem tűntek el.
Egyszerűen meg kellett tanulnia, hogy ezeket az álmokat a saját munkájából finanszírozza.
Diego egy futárszolgálatnál kapott állást.
