Az anyósom durván megragadta a csuklómat, amikor le akartam vágni egy szeletet abból az 1150 pesós szalámiból, amit a férjem vásárolt. „Az a fiamé! Edd azt, amit a szüleid küldenek!” – kiabálta az arcomba. Ránéztem, és nyugodtan megkérdeztem: „Amikor a szüleim vesznek ennivalót, az mindenkinek jár. De ha te vagy a fiad vásárol valamit, akkor hirtelen már nem is vagyunk egy család?” Nem kezdtem veszekedni. Ehelyett szó nélkül kipakoltam a hűtőszekrényt, majd felhívtam az apámat. A válasza hallatán a férjemnek és az anyósomnak földbe gyökerezett a lába…
1. RÉSZ
– AZONNAL VEDD LE A KEZEDET ARRÓL A SZALÁMIRÓL, MARIANA! A FIAM A SAJÁT PÉNZÉBŐL VETTE! NEKED MÉG AHHOZ SINCS JOGOD, HOGY MEGKÓSTOLD!
Az anyósom olyan erővel ragadta meg a csuklómat, és rántott el a hűtőszekrénytől, mintha éppen lopáson kapott volna.
Az egészben az volt a legfelháborítóbb, hogy abban a lakásban álltunk, amelynek a bérleti díját az én szüleim fizették. Ráadásul a hűtőben lévő élelmiszerek túlnyomó részét is ők adták nekünk.
Azon az estén azonban rá kellett döbbennem valamire.
A férjem és az anyja szemében a dolgoknak csak akkor volt tulajdonosuk, ha ők maguk fizettek értük.
A nevem Mariana, huszonhárom éves vagyok, és a férjemmel, Diegóval Pueblában élünk. Mindketten az egyetem utolsó évét végeztük. Fiatalon házasodtunk össze, mert őszintén hittük, hogy együtt képesek leszünk felépíteni a közös jövőnket.
A szüleim, Héctor és Teresa, egy kisebb gazdaságot vezettek Tehuacán közelében. Hajnal előtt keltek, zöldségeket termesztettek, disznókat és csirkéket neveltek.
Apám kéthetente megjelent nálunk a kisteherautójával, amely roskadásig volt pakolva élelmiszerekkel.
Hozott sertéshúst, csirkét, tojást, sajtot, vajat, friss zöldségeket, babot, és rengeteg doboz házi készítésű ételt, amelyeket anyám kifejezetten nekünk főzött.
És mindez még nem volt elég.
Apám minden hónapban kifizette a kilencezer pesós lakbérünket is.
– Ti csak a tanulmányaitokkal foglalkozzatok – mondogatta mindig. – Dolgozni ráértek majd, ha befejeztétek az egyetemet.
Diego minden alkalommal széles mosollyal fogadta ezeket az ajándékokat.
Volt azonban valaki, aki még nála is jobban örült nekik.
Az anyósom, Beatriz.
Körülbelül húszpercnyire lakott tőlünk, és valahogy mindig pontosan akkor jelent meg, amikor apám meghozta a friss élelmiszereket.
– Jaj, Mariana, de jó, hogy éppen ma jöttem! Készítek is egy kis finom carnitas-t az én drága Dieguitómnak!
Csakhogy volt egy apró probléma.
Az anyósom minden egyes látogatásakor magával vitte az élelmiszerek majdnem felét.
Egyik nap két kiló hús tűnt el. Máskor több darab sajt. Aztán az otthon készített szószok, sőt még a tojások is.
– Én már idős asszony vagyok, kislányom. Nektek igazán nem kerül semmibe, ha megosztjátok velem – mondogatta, miközben zavartalanul megtöltötte a magával hozott ételesdobozokat.
Amikor szóvá tettem, Diego mindig ugyanazzal válaszolt:
– Ne túlozz már, drágám! A szüleidnek bőven van mindenük. Az anyámnak viszont csak a nyugdíja van.
Ez a hozzáállás már hónapok óta bántott.
Aztán egy nap Diego megkereste élete első 1200 pesóját egy egyetemi tervezési munkával.
Majd kiugrott a bőréből örömében.
És én is boldog voltam miatta.
Azt hittem, végre vehetünk mosószert, kifizethetjük az internetet, és talán még egy kis pénzt is félretehetünk váratlan kiadásokra.
Diego azonban egészen mást hozott haza a szupermarketből.
Egy darab importált szalámit.
Amelyért nem kevesebb mint 1150 pesót fizetett.
– Az első luxuscikkem, amit a saját munkámmal kerestem meg! – jelentette be büszkén.
Az anyja olyan lelkesen tapsolt, mintha a fia legalábbis egy egész házat vásárolt volna.
Még aznap este Diego és az anyja jóízűen kanalazták a pozolét, azt a hagyományos mexikói egytálételt, amelyet az anyósom az én szüleim által küldött húsból készített.
Egy idő után én is megéheztem.
Kinyitottam a hűtőt, és szerettem volna levágni néhány szeletet a szalámiból.
Ekkor az anyósom hirtelen megragadta a karomat.
– Az Diegóé! Edd azt az ételt, amit a szüleid küldtek!
A férjemre néztem, és vártam, hogy közbelépjen.
Diego azonban csak lesütötte a szemét.
– Anyámnak igaza van, Mariana. Ez az első dolog, amit a saját pénzemből vettem. Szeretném, ha minél tovább kitartana.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha valami végleg eltört volna bennem.
Nem a szalámi miatt.
Hanem azért, mert hirtelen világossá vált, mennyit is érek valójában ennek a két embernek, amikor már nem adok oda nekik mindent feltétel nélkül.
És azon az estén elhatároztam, hogy olyan leckét adok nekik, amelyet egyikük sem fog soha elfelejteni.
2. RÉSZ
– Csak hogy biztosan jól értsem – szólaltam meg feltűnően nyugodt hangon. – Amikor a szüleim vásárolnak élelmiszert, az az egész családé. De amikor Diego vesz valamit, az kizárólag az övé?
Beatriz gúnyosan felnevetett.
– Jaj, te lány! Ne kezdj megint jelenetet rendezni! A fiam keményen megdolgozott azért a pénzért. Joga van élvezni, amit megkeresett!
– Természetesen joga van hozzá – feleltem.
Diego elégedetten elmosolyodott.
Nyilván azt hitte, megnyerte a vitát.
Csakhogy egyikük sem sejtette, hogy éppen most adtak nekem egy remek ötletet.
Kimentem a háztartási helyiségbe, és visszatértem azzal a hatalmas hűtőládával, amelyet apám a fagyasztott élelmiszerek szállítására szokott használni.
Letettem közvetlenül a hűtőszekrény mellé.
– Mit művelsz? – kérdezte Diego gyanakodva.
Nem válaszoltam.
Kinyitottam a fagyasztót, és elkezdtem kipakolni a húscsomagokat.
Először négy kiló sertéshúst.
Aztán két egész csirkét.
Utána a darált húst, a házi chorizót, a zacskókba csomagolt zöldségeket és azokat a tamalékat, amelyeket anyám annyi szeretettel készített nekünk.
Minden a hűtőládába került.
– MARIANA! – sikította az anyósom. – Tönkre fog menni az összes étel!
– Nem fog tönkremenni. Van hol tárolnom.
Ezután kinyitottam a hűtőszekrényt, és folytattam.
Apám sajtjai, a tejszín, a tojások, a vaj és a házi készítésű szószok szépen sorban eltűntek a polcokról.
Diego hirtelen felpattant a székről.
– Hé! Az az étel az enyém is!
Egyenesen a szemébe néztem.
– Te vetted?
Nem felelt.
– Esetleg az anyád fizetett érte?
Beatriz összeszorította az ajkát.
– Hogy lehetsz ennyire önző?! – fakadt ki. – Néhány szelet felvágott miatt tönkreteszed a házasságodat!
– Nem. Egyszerűen csak betartom azokat a szabályokat, amelyeket az imént ti magatok állítottatok fel.
A hűtőszekrényben mindössze az a fazék pozole maradt, amelyet az anyósom főzött, és természetesen Diego féltve őrzött szalámija.
A szüleimtől kapott élelmiszereket elpakoltam a háztartási helyiségben álló kisebb fagyasztóba.
Ezután bezártam a kamraszekrényt is, amelyben a rizst, a babot, a kávét és a cukrot tartottuk.
Végül szembefordultam velük.
– Mától mindenki azt eszi, amit saját maga fizetett ki. A szüleim engem támogatnak. Diego pedig nyugodtan gondoskodhat a saját megélhetéséről.
Az anyósom arca elvörösödött a dühtől.
– A fiam a férjed! Kötelességed etetni őt!
– És neki nem kötelessége tisztelettel bánni velem?
Diego közelebb lépett.
– Mariana, most már tényleg elég! Ne túlozz!
Csakhogy én még korántsem fejeztem be.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam apámat.
