Bekapcsoltam a kihangosítót.

– Mi történt, kislányom? – szólalt meg a jól ismert, rekedtes hangján.

– Apa, szeretnék kérni tőled valamit. Mostantól ne hozz két embernek elegendő élelmiszert. Diego és én külön fogjuk kezelni a kiadásainkat.

A vonal túlsó végén csend támadt.

Aztán apám megkérdezte:

– Mit művelt az a fiú?

Elmeséltem neki mindent.

Az anyósom többször is megpróbált közbeszólni, és hangosan bizonygatta, hogy az egész csak egy félreértés.

Apám azonban egyetlen szó nélkül végighallgatott.

Amikor befejeztem, mély levegőt vett.

– Rendben van, kislányom. Ha a férjed úgy döntött, hogy anyagilag független felnőttként akar viselkedni, akkor van még valami, amin változtatnunk kell.

Diego hirtelen felkapta a fejét.

Beatriz megmerevedett.

Aztán apám feltett egy kérdést, amelytől a férjem arcából egy szempillantás alatt kifutott a vér.

– Mariana, Diego egyáltalán tisztában van vele, mennyibe kerül valójában fenntartani azt a lakást?

3. RÉSZ

A férjem nagyot nyelt.

– Hát… kilencezer peso, nem? – felelte szinte suttogva.

– Pontosan – válaszolta apám a telefonból. – Kilencezer peso a lakbér. Ehhez jön még a víz, a villany, a gáz és az internet. Eddig mindent én fizettem, mert azt hittem, ti ketten együtt építitek a jövőtöket.

Beatriz tüntetőleg összefonta a karját.

– És ennek mégis mi köze ahhoz a szalámihoz? Egy pohár vízben is vihart kavarnak!

Apám még csak fel sem emelte a hangját.

– Nagyon is sok köze van hozzá, Beatriz asszony. A lányom éppen most mondta el, hogy a fia önállóan szeretné kezelni a pénzügyeit. Ezt nagyszerű dolognak tartom. Éppen ezért a következő hónaptól kezdve csak a lakbér felét fogom fizetni. A másik 4500 peso Diegót terheli, a rezsi rá eső részével együtt.

Diego halálsápadt lett.

– De Héctor bácsi… mi még mindketten tanulunk.

– A lányom is tanul – felelte apám. – És neki sincs fizetése. A különbség csupán annyi, hogy ő soha nem tiltotta meg neked, hogy egyél abból, amit mi küldünk.

Az anyósom megvetően felhorkant.

– Hát szép kis módszer ez egy fiatalember zsarolására! Maguknak földjük, állataik és pénzük van! Semmibe sem kerülne, ha segítenének neki!

Hallottam, ahogy apám mély levegőt vesz.

– Beatriz asszony, tudja maga, mennyibe kerül húsz disznót etetni? Tudja, mennyit fizetünk a munkásoknak, a műtrágyáért és az áramért? Tudja, hányszor kel fel a feleségem hajnali négykor, hogy elkészítse az ételeket, amelyeket a fiataloknak küldünk?

Az anyósom elhallgatott.

– Ezek közül semmi sem hullik az égből – folytatta apám. – És ha a munkánk nem érdemel tiszteletet, akkor nincs semmi okunk tovább eltartani azokat, akik semmibe veszik az erőfeszítéseinket.

Gombóc nőtt a torkomban.

Hónapokon keresztül pontosan ezt próbáltam megértetni Diegóval.

Ő azonban mindig csak annyit mondott, hogy a szüleimnek úgyis bőven van mindenük.

Apám végül egyetlen egyszerű mondattal zárta le a beszélgetést.

– Kislányom, anyád és én mindig melletted fogunk állni. De más felnőtt embereknek nem taníthatjuk meg azt, amit a saját szüleik elmulasztottak megtanítani nekik. Jó éjszakát!

A hívás véget ért.

A házasságunk óta először fordult elő, hogy az anyósom nem tudott azonnal visszavágni.

Aztán felkapta a kézitáskáját.

– Ez szégyen és gyalázat! Nézd meg, mit műveltél, Mariana! A fiam nem azért vett feleségül, hogy éhezzen!

– Én pedig nem azért mentem hozzá Diegóhoz, hogy az egész családját én tartsam el.

Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy Pancho, a macskánk, rémülten ugrott ki az asztal alól.

Diego ott maradt a majdnem teljesen üres hűtőszekrény előtt.

– Mariana… honnan fogok én előteremteni 4500 pesót?

Olyan nyugalommal néztem rá, amely még engem is meglepett.

– Nem tudom, Diego. De amikor megvetted azt a szalámit, akkor sem kérdezted meg, miből fizetjük majd a mosószert, az internetet vagy a holnapi ebédet.

Azon az éjszakán ugyanabban a hálószobában aludtunk.

Mégis olyanok voltunk, mint két idegen.

Másnap reggel korán keltem.

Készítettem magamnak tojást nopallal, vagyis a mexikói fügekaktusz zsenge leveleivel. Megmelegítettem néhány tortillát, amelyet anyám küldött, és főztem egy csésze friss kávét.

Nyugodtan megreggeliztem, miközben az egyetemi jegyzeteimet olvasgattam.

Amikor Diego végre megjelent, még kócos hajjal és álmos szemekkel, egyenesen a hűtőhöz ment.

Kinyitotta.

Odabent csak a pozolés fazekat és a híres szalámiját találta.

– Nincs tojás? – kérdezte.

– De van. Csak az az enyém.

Úgy nézett rám, mintha valami szörnyűséget mondtam volna.

– Még egyetlen tojást sem vagy hajlandó adni?

– Tegnap megtagadtál tőlem egy szelet szalámit, miközben az anyád lefogta a karomat. Nem emlékszem, hogy akkor igazságtalannak találtad volna a helyzetet.

Nem válaszolt.

Levágott néhány szeletet a szalámijából, és egy tányérra tette.

Aztán kenyeret keresett.

Nem volt.

Vajat keresett.

Az sem volt.

Végül néhány szelet szalámi és egy pohár víz lett az egész reggelije.

Én pedig tovább tanultam.

Aznap délután újra megjelent az anyósom.

Ezúttal egy zacskót hozott, benne hat mexikói zsemlével és egy csomag keksszel.

– Megjöttem, drágáim! Ma valami igazán finomat fogunk enni! – jelentette be vidáman.

Diego azonnal kijött a szobából.

– Anya, hoztál ennivalót?

Beatriz meglepetten nézett a saját szatyrára.

– Hát persze. Zsemlét és kekszet. Mi kellene még?

– Éhes vagyok. Elfogyott a pozole.

Az anyósom kinyitotta a hűtőt.

Aztán mozdulatlanná dermedt.

Végül a bezárt kamraszekrényre pillantott.

– Mariana, most már elég ebből az ostoba játékból! Vedd elő a húst, és készítek nekünk rántott hússzeleteket!

– A hús az enyém, Beatriz asszony.

– Hát te tényleg elviselhetetlen nő vagy! Az embernek már-már az az érzése, hogy élvezed, ahogy a fiam szenved!

– Nem élvezem, hogy szenved. De Diego elmehet dolgozni, vásárolhat magának ennivalót, vagy kérhet segítséget öntől.

Az anyósom arckifejezése azonnal megváltozott.

– Tőlem?! Én a nyugdíjamból élek!

– Az én szüleimnek is vannak kiadásaik. Mégis majdnem két éven keresztül három embert etettek, és a lakásunkat is ők fizették.

Erre már nem tudott mit mondani.

Aznap este Diego megette az utolsó szeleteket is a drága szalámijából.

Az 1150 peso kevesebb mint negyvennyolc óra alatt eltűnt.

Egyetlen szelet sem maradt.

A harmadik napon kezdődött az igazi baj.

Diego átnézte a pénzügyeit, és rájött, hogy mindössze 180 pesója maradt.

Éppen friss sajttal töltött quesadillát készítettem, amikor odajött hozzám.

– Mariana, tudnál kölcsönadni ötszáz pesót? Visszaadom, amint kapok egy újabb tervezési munkát.

– Van már biztos megbízásod?

– Nincs.

– Akkor miből fogod visszafizetni?

Dühös lett.

– A férjed vagyok, nem valami idegen!

Letettem a fakanalat az asztalra.

– Érdekes. Amikor pénzre van szükséged, hirtelen én vagyok a feleséged. De amikor meg akartam kóstolni a szalámidat, akkor két teljesen különálló, független ember voltunk.

Diego összeszorította az állkapcsát.

Aznap már egyetlen szót sem szólt hozzám.

Másnap reggel felhívta az anyját.

A hálószobából tisztán hallottam a beszélgetésüket.

– Anya, kölcsön tudnál adni ezer pesót? Élelmiszert kell vennem.

– Jaj, kisfiam, éppen most fizettem ki néhány számlát.

– Akkor legalább ötszázat.

– Diego, ti már felnőtt emberek vagytok. Nem kérhetsz tőlem állandóan pénzt!