Aznap, amikor hármas ikreimmel elhagytam a kórházat, a férjem még csak rá sem nézett az újszülött gyermekeinkre. „Az egyetlen nő, akit igazán szeretek, az első szerelmem” – közölte velem, majd követelte a válást. Nem sírtam, és nem könyörögtem neki. Fogtam a három kisbabámat, és eltűntem az életéből. Hat hónappal később már kétségbeesetten keresett bennünket. Sírva könyörgött, hogy térjünk vissza hozzá. Csakhogy akkor már túl késő volt ahhoz, hogy eltitkolja, mit művelt velünk.
1. RÉSZ
– Hiába szültél nekem három gyereket, egyetlen nő van, akit valaha igazán szerettem: az első szerelmem. El akarok válni, és eszem ágában sincs hazavinni téged.
A férjem ezeket a szavakat közvetlenül a három kiságy előtt mondta ki, amelyekben újszülött gyermekeink aludtak.
Még akkor sem vette a fáradságot, hogy lehalkítsa a hangját, amikor az egyik kisfiunk sírni kezdett.
Valeria Mendoza vagyok, negyvenéves.
Épp akkor hoztam világra a hármas ikreimet, hét hosszú év meddőségi kezelése, két fájdalmas vetélés és egy olyan terhesség után, amelybe majdnem belehaltam.
Annak a délutánnak életünk legboldogabb napjának kellett volna lennie.
Végre elhagyhattuk a pueblai kórházat, és hazavihettük a három kisfiunkat.
Alejandro azonban kétórás késéssel érkezett.
Az öltönye gyűrött volt, az ingéből pedig idegen női parfüm illata áradt.
– Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten, miközben a császármetszés helye még mindig kínzóan fájt.
– Arról, hogy elegem van a színjátékból. Anyámnak igaza volt. Soha nem lett volna szabad feleségül vennem téged. A kötelességedet teljesítetted, utódokat szültél nekem. Most végre azzal a nővel akarok élni, akit valóban szeretek.
A kisbabáinkra néztem.
Mateo, Nicolás és Diego békésen aludtak, mit sem sejtve arról, milyen kegyetlenül beszél az apjuk.
Az anyósom, Beatriz, éveken át haszontalannak nevezett, amiért nem tudtam teherbe esni.
Folyton azt hajtogatta, hogy az a nő, aki képtelen örökösöket adni a Beltrán családnak, nem méltó arra, hogy ezt a vezetéknevet viselje.
Most pedig, amikor végre megadtam nekik mindazt, amit annyira követeltek, a fia úgy dobott el, mintha csak egy megunt tárgy lennék.
– És mi lesz a gyerekekkel? – kérdeztem.
Alejandro nyugodtan megigazította a karóráját.
– Anyám majd gondoskodik róluk. Te nem vagy olyan állapotban, hogy három csecsemőt nevelj.
Megfagyott bennem a vér.
– Ők az én gyerekeim.
– Ezt majd az ügyvédek eldöntik.
Azzal kisétált a szobából.
Még csak hátra sem nézett.
Az ápolónők előtt egyetlen könnycseppet sem ejtettem.
Felhívtam egy személyszállító céget, amely tudott olyan autót küldeni, ahol három babahordozónak is jutott hely.
Megkértem a sofőrt, hogy először vigyen bennünket az atlixcói házamba.
Az ingatlan azon a telken állt, amelyet édesanyám hagyott rám, mielőtt meghalt.
Az építkezés költségeinek nagy részét a saját megtakarításaimból fizettem.
Alejandro eközben büszkén dicsekedett a rokonai előtt, hogy ő építtette azt a gyönyörű házat.
Amikor megérkeztem, egy pár piros női cipőt pillantottam meg a bejárat mellett.
Egyenesen az emeleti hálószobába mentem.
Szükségem volt a személyes irataimra és az ingatlan eredeti tulajdoni dokumentumaira.
Amikor azonban ki akartam nyitni a kis széfemet, rájöttem, hogy valaki megváltoztatta a számkombinációt.
Ekkor eszembe jutott, hogy Alejandro néhány fontos iratot a dolgozószobájában tart.
Kihúztam az íróasztala felső fiókját.
Egy borítékot találtam benne, amelyen Beatriz aláírása szerepelt.
A borítékban válókereset, egy állítólagos gyermekelhelyezési megállapodás és az ingatlan átruházására szóló meghatalmazás volt.
A dokumentumok szerint a szülés után súlyos érzelmi instabilitásban szenvedtem.
Azt állították, hogy önként lemondok arról, hogy a gyermekeimmel éljek, és beleegyezem, hogy mindössze ötvenezer pesóért átadjam Alejandrónak a házat.
Az iratok végén ott állt egy aláírás.
Az enyém tökéletes másolata.
Meghamisították az aláírásomat!
De a legszörnyűbb felfedezés még csak ezután következett.
Az iratok alatt egy fényképet találtam.
Alejandro, Beatriz és egy ismeretlen, piros ruhát viselő nő állt rajta.
Az idegen nő a kezében három apró babaruhát tartott.
Azokat a ruhácskákat, amelyeket a terhességem alatt én magam kötöttem a kisfiaimnak.
A fénykép hátuljára Alejandro ezt írta:
„Hamarosan mindhárom kisfiú velünk lesz. Akkor végre igazi család lehetünk.”
A fénykép két héttel a szülésem előtt készült.
Abban a pillanatban valami rettenetes dologra döbbentem rá.
A férjem nem azon a napon döntött úgy, hogy elhagy engem.
Ő, az anyja és az a titokzatos nő már hónapok óta azt tervezték, hogyan tüntessenek el a családból.
És a tervük valódi célja nem is a házam megszerzése volt.
Hanem az, hogy elvegyék tőlem a három újszülött kisfiamat.
