Átadtam a helyemet egy idős asszonynak a buszon. Mielőtt leszállt, a fülembe súgta: „Amikor a férjed egy nyaklánccal ajándékoz meg, tedd vízbe! És bármi történjék is, semmiképpen ne viseld!” Egy héttel később a férjem egy bársonydobozzal tért haza. Rámosolyogtam, megköszöntem az ajándékot, azon az éjszakán pedig egy pohár vízbe merítettem a nyakláncot… Másnap reggel a víz valami rettenetes titkot leplezett le.
1. RÉSZ
– A férjed hamarosan egy nyakláncot fog ajándékozni neked, hogy csapdába csaljon. Amikor megkapod, semmiképpen ne vedd fel! Hagyd egy pohár vízben egész éjszakára!
Az idős asszony ezeket a szavakat súgta a fülembe, miközben segítettem neki elhelyezni a táskáját azon az ülésen, amelyet néhány pillanattal korábban átadtam neki a buszon.
Földbe gyökerezett a lábam.
– Tessék? Honnan tudja egyáltalán, hogy férjnél vagyok?
A nő szürke kabátot és zöld svájcisapkát viselt. Enyhe levendulaillat lengte körül.
Körülbelül hetvenöt éves lehetett, de a tekintete olyan éles és tiszta volt, hogy szinte zavarba ejtett.
– Fogadj szót nekem, gyermekem! És bármi történjék is, egyetlen szót se szólj erről a férjednek!
Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, a busz megérkezett a megállómhoz, a querétarói Avenida Constituyentes sugárútra.
Zavartan leszálltam.
Amikor visszafordultam, az idős asszony még mindig az ablakon bámult kifelé, mintha az iménti beszélgetésünk meg sem történt volna.
Laura Mendoza vagyok, harminchat éves, és könyvelési asszisztensként dolgozom egy építőipari vállalatnál.
Hét éve élek házasságban Brunóval.
Amikor megismerkedtünk, olyan férfinak tűnt, aki akár az egész világot is képes lenne meghódítani.
Mostanában azonban egyetlen dologban jeleskedett igazán.
Abban, hogy újabb és újabb adósságokat halmozott fel.
Az elmúlt két évben autóalkatrészekkel próbált kereskedni, szerszámokat importált, majd szállítmányozási vállalkozást akart indítani.
Minden próbálkozása ugyanúgy végződött.
Ő elveszítette a pénzét, én pedig viseltem a következményeket.
Én fizettem a lakbért, a bevásárlást és szinte az összes rezsiköltséget.
Még az egyik hitelkártya-tartozását is kifizettem, pedig Bruno korábban megesküdött, hogy soha többé nem használja azt a kártyát.
Egyetlen dolog volt azonban, amit semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó kockára tenni.
A ház, amelyet Amalia nagymamámtól örököltem Tequisquiapanban.
Régi, gyönyörű épület volt, belső udvarát virágzó murvafürtök díszítették, és három fügefa állt benne, amelyeket nagymamám élete utolsó napjáig szeretettel gondozott.
Egy nemrég készült értékbecslés szerint az ingatlan körülbelül 2,8 millió pesót ért.
Bruno hónapok óta győzködött, hogy adjam el.
– Ebből a pénzből mindent újrakezdhetnénk, Laura! Mi értelme megtartanod egy házat, ahol szinte soha nem is vagy?
– Arra emlékeztet, hogy van még valami az életemben, amit nem kell feláldoznom a vállalkozásaid miatt.
Ez a válasz szinte mindig vég nélküli veszekedéshez vezetett.
Bruno azzal vádolt, hogy nem bízom benne, és néhány öreg fal fontosabb számomra, mint a házasságunk.
Én pedig egyre gyakrabban tettem fel magamnak a kérdést:
Vajon valóban ismerem azt a férfit, akivel összekötöttem az életemet?
Egy héttel az idős asszonnyal történt találkozás után hazatértem a munkából, és Brunót a nappaliban találtam.
Az egész lakást kitakarította, virágot vásárolt, és elkészítette a kedvenc vacsorámat.
Vadonnatúj inget viselt, az arcán pedig olyan lelkes mosoly ült, amely már-már természetellenesnek hatott.
– Ma szeretném egy kicsit elkényeztetni a feleségemet.
Azzal előhúzott a zsebéből egy apró, kék bársonydobozt.
Egy pillanatra úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj.
Amikor kinyitotta, egy aranyszínű nyakláncot pillantottam meg.
Ovális medálját apró, csillogó kövek vették körül.
Az idős asszony szavai azonnal visszhangozni kezdtek a fejemben.
– Tetszik? – kérdezte Bruno.
– Gyönyörű. De… honnan volt rá pénzed?
A mosolya egy csapásra megmerevedett.
– Előleget kaptam az egyik üzletemből. Ne kezdj már megint faggatózni!
Megköszöntem az ajándékot, és becsuktam a dobozt.
Bruno azonban már nyújtotta is a kezét.
– Gyere, hadd tegyem fel neked!
– Majd holnap, drágám. Ma borzasztóan fáj a fejem.
– Ne csináld már ezt! Látni akarom, hogyan áll rajtad!
A makacssága sokkal jobban nyugtalanított, mint maga az ajándék.
– Megígérem, hogy holnap felpróbálom.
Néhány hosszú másodpercig mozdulatlanul bámult rám.
Még csak nem is pislogott.
Aztán ismét elmosolyodott, és homlokon csókolt.
Aznap éjjel úgy tettem, mintha elaludtam volna.
Megvártam, amíg meghallottam, hogy Bruno átmegy abba a szobába, ahol a számítógépét tartotta.
Ekkor kiosontam a konyhába, megtöltöttem egy átlátszó poharat vízzel, és beletettem a nyakláncot.
A poharat egy olyan fazék mögé rejtettem, amelyet Bruno soha nem használt.
