Tulajdonképpen semmi észszerű okom nem volt arra, hogy megfogadjam egy vadidegen nő tanácsát.

De valami a figyelmeztetésében, és főként a férjem különös erősködése, nem hagyott nyugodni.

Másnap reggel hat órakor visszamentem a konyhába.

Amikor kinyitottam a szekrény ajtaját, meg kellett kapaszkodnom a pult szélében.

A víz, amely előző este még teljesen átlátszó volt, most szürkéskék színben játszott.

A pohár alján apró, fekete szemcsék lebegtek.

Az ovális medál pedig az egyik oldalán szétnyílt.

A nedvességtől levált egy vékony, átlátszó védőréteg, és alatta valami olyasmit pillantottam meg, aminek egészen biztosan semmi keresnivalója nem volt egy ékszer belsejében.

Egy parányi, fekete elektronikus szerkezetet.

Abban a pillanatban meghallottam, hogy Bruno kilép a hálószobából.

Gyorsan elrejtettem a poharat, és felkaptam a telefonomat.

Éppen akkor érkezett egy üzenet tőle.

A hálószobából küldte.

„Ma vedd fel a nyakláncot, Laura! És ne felejtsd el magaddal hozni az INE-személyi igazolványodat. Hat órakor néhány fontos dokumentumot kell aláírnunk.”

Jeges borzongás futott végig a hátamon.

Hiszen én soha, semmiféle dokumentum aláírásába nem egyeztem bele.

És akkor hirtelen megértettem valamit.

Az az idős asszony tudott valamit a férjemről.

Valamit, amit nekem is feltétlenül ki kellett derítenem.

Méghozzá este hat óra előtt.

2. RÉSZ

Éppen sikerült eltennem a telefonomat, amikor Bruno megjelent a konyhában.

– Jó reggelt, szépségem! Láttad már az üzenetemet?

– Igen. Mit kellene aláírnunk?

Kinyitotta a hűtőt, kivette a tejet, de közben egyszer sem nézett rám.

– Néhány papírt egy befektetési lehetőség lezárásához. Ez az üzlet megváltoztatja az életünket.

– És ehhez miért kell a személyi igazolványom?

– Mert házasok vagyunk, Laura! Muszáj mindenből problémát csinálnod?

Azt mondtam neki, hogy rengeteg elmaradt munkám van, és majd délután beszélünk róla.

Amikor azonban megemlítettem, hogy egyelőre nem szeretném felvenni a nyakláncot, az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.

– Veszek neked valami szépet, te pedig úgy viselkedsz, mintha lehetetlent kérnék tőled!

Nem vitatkoztam vele.

Megvártam, amíg bemegy zuhanyozni.

Ezután több szögből is lefényképeztem a poharat, majd óvatosan egy fedeles tárolóedénybe helyeztem.

Aznap fél órával korábban indultam el otthonról, mint máskor.

Csakhogy ezúttal nem az építőipari vállalat irodája felé vettem az irányt.

Egy apró ékszerészműhelybe mentem Querétaro belvárosában.

A tulajdonos, Abel Salcedo úr, egy erős fényű lámpa alatt alaposan megvizsgálta a nyakláncot.

– Ki adta el ezt önnek?

– A férjemtől kaptam ajándékba.

– Nos, bárki is adta el neki, nem volt tisztességes. Ez ugyanis nem arany. Egyszerű, aranyszínű bevonattal ellátott fém.

A medál szétnyílt részére mutatott.

– Ráadásul ide valaki egy elektronikus alkatrészt rejtett. Úgy tűnik, még egy parányi antenna is van benne.

– Veszélyes lehet?

– Nem tudom biztosan megmondani, miféle eszközről van szó. A víz károsíthatta a bevonatot és a ragasztást. Ezt mindenképpen szakemberrel kellene megvizsgáltatnia.

Megkértem, hogy írásban rögzítse a megfigyeléseit, majd gondosan visszatettem a tárolóedényt a táskámba.

Amikor kiléptem a műhelyből, valami ismerősre lettem figyelmes az utca túloldalán.

Egy zöld svájcisapkára.

A buszon megismert idős asszony állt ott, egy szürke autó mellett.

Határozott léptekkel átkeltem az úton.

– Maga tudta, mi van a nyakláncban! Most azonnal mondja el, kicsoda, és honnan tudott erről!

Az arcán egyszerre jelent meg a megkönnyebbülés és az aggodalom.

– Matilde Reyesnek hívnak. A lányom egyszer majdnem pontosan ugyanilyen nyakláncot kapott.

– És mi történt vele?

Matilde hosszú másodpercekig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

– Rocío négy évvel ezelőtt vesebetegségben meghalt. Nem állítom, hogy a nyaklánc okozta a betegségét. De ami a halála előtt történt, az a mai napig aggaszt.

Elővett egy fényképet a táskájából.

Egy mosolygós nőt láttam rajta, akinek a nyakában ovális medállal díszített nyaklánc függött.

– A férjét Víctor Lagosnak hívták. Amikor Rocío beteg volt, a férfi rávette, hogy aláírjon néhány dokumentumot egy családi ingatlannal kapcsolatban. Később kiderült, hogy a házat jóval a valódi értéke alatt adták el egy olyan vállalatnak, amely kapcsolatban állt vele.

Úgy vert a szívem, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.

– Mi köze ennek a Víctornak Brunóhoz?

Matilde egy másik fényképet mutatott.

A képen a férjem ült egy kávézóban, vele szemben egy sötét szakállú férfi.

Az asztalon közöttük egy kék bársonydoboz hevert.

– Ő Víctor. A képet az az ember készítette, akit megbíztam az üzleti ügyeinek kivizsgálásával. Amikor megtudtam, hogy a férjeddel találkozgat, utánanéztem, ki vagy.

– Ezért keresett meg a buszon?

– Tudtam, hol dolgozol. De nem akartam az otthonod közelébe menni, nehogy Bruno meglásson. Inkább vártam egy alkalomra, amikor feltűnés nélkül figyelmeztethetlek.