Letettem a telefont, mielőtt újabb kifogással állhatott volna elő.
Alejandra segített rendszerezni a bizonyítékokat.
Megőriztük az eredeti e-mailt a küldési adatokkal együtt, letöltöttük a bankszámlakivonatokat, és biztonságos helyre mentettük a nyakláncról készült fényképeket.
Ezután felhívtam a bankomat a hivatalos ügyfélszolgálati számon, megváltoztattam a jelszavaimat, és kértem, hogy vizsgálják át azoknak a számláknak a forgalmát, amelyekhez Brunónak hozzáférése volt.
Visszaszereztem a személyes irataimat, és kikapcsoltam a közös helymegosztást is.
Még aznap délután Alejandra ellenőrizte a közhiteles ingatlan-nyilvántartást.
A ház továbbra is az én nevemen szerepelt.
Semmiféle végleges, közjegyző előtt hitelesített adásvételi szerződést nem kötöttek.
Amikor ezt megtudtam, végre egy kicsit fellélegezhettem.
De a legfontosabb kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt.
Vajon meddig jutott el Bruno?
Másnap reggel Alejandrával együtt érkeztünk meg az irodába.
Bruno már ott ült Víctor Lagosszal szemben.
Pontosan azzal a férfival, akit a fényképeken láttam.
Az íróasztalon egy mappa hevert, rajta a teljes nevemmel.
Amikor beléptem, a férjem felállt, és megpróbált megcsókolni.
Hátraléptem.
– Magyarázd el, miért akarod eladni a házamat!
Víctor egy gondosan begyakorolt mosollyal közbeszólt.
– Mendoza asszony, bizonyára félreértés történt. A férje úgy tájékoztatott minket, hogy mindketten érdeklődnek egy rendkívül kedvező üzleti lehetőség iránt.
– A férjemnek semmilyen joga nincs eladni egy olyan ingatlant, amely kizárólag az én tulajdonom.
Alejandra elkérte az ügy teljes dokumentációjának másolatát.
Víctor habozott, de végül átadta a papírokat, amelyeket állítólag az ügylethez készítettek elő.
Ott volt közöttük az adásvételi előszerződés.
Az én hamisított aláírásommal.
Mellékeltek hozzá egy másolatot a személyi igazolványomról, valamint egy meghatalmazást is, amelyet még soha életemben nem láttam.
Bruno közelebb hajolt hozzám.
– Hallgass meg, Laura! Le kellett zárnom ezt az üzletet, hogy ki tudjak fizetni néhány adósságot. Utána egy másik vállalkozással visszakerestük volna a pénzt.
– Mennyit kaptál volna érte?
Nem felelt.
Elővettem a bankszámlakivonatot, és rámutattam a 45 000 pesós átutalásra.
– Ezt azért kaptad, mert átadtad nekik az irataimat?
Víctor arcáról azonnal eltűnt a mosoly.
– Ez az összeg az ingatlanügylethez kapcsolódó előleg volt. Egyáltalán nem azt jelenti, amire ön céloz.
– Akkor magyarázzák el, miért került a pénz a közös számlánkra a beleegyezésem nélkül! És miért szerepel a szerződésen egy olyan aláírás, amelyet nem én írtam oda?
Egyikük sem tudott meggyőző választ adni.
Alejandra ismét világossá tette, hogy az ingatlan eladását közjegyző előtt kell hivatalosan lebonyolítani, én pedig semmilyen ügylethez nem járultam hozzá.
Azt is ellenőriztük már, hogy abban a közjegyzői irodában, amelyet Bruno korábban emlegetett, egyáltalán nem volt időpontom aláírásra.
Bruno arca vörösre váltott a dühtől.
– Laura, az ég szerelmére! Egy rohadt öreg ház miatt mindent tönkreteszel!
Hosszú másodpercekig csak néztem rá.
– Nem, Bruno. Te akartad eladni a házamat 1 650 000 pesóért, miközben pontosan tudod, hogy sokkal többet ér. Ráadásul 250 000 peso kötbért is a nyakamba akartál varrni arra az esetre, ha nemet mondok!
– Ez csak egy módszer volt arra, hogy végre rákényszerítsen minket egy döntésre!
A szavai hallatán megdermedtem.
– Rákényszerítsen… minket?
Bruno elfordította a tekintetét.
Abban a pillanatban megértettem valamit, amit korábban nem akartam észrevenni.
Ez az ember már különbséget sem tudott tenni aközött, hogy meggyőz valakit, és aközött, hogy megfosztja a saját döntéseihez való jogától.
Elővettem a táskámból a kék bársonydobozt, és letettem az asztalra.
– És a nyaklánc? Az is része volt annak, ahogyan meg akartál győzni?
A reakciója azonnali volt.
– Mit csináltál vele?!
– Beletettem egy pohár vízbe.
Víctor olyan dühös pillantást vetett Brunóra, hogy azt lehetetlen lett volna félreérteni.
Nem volt szükségem színpadias vallomásra.
A reakcióik és a rendelkezésemre álló dokumentumok már önmagukban elegendő okot adtak arra, hogy hivatalos vizsgálatot kérjek.
Alejandra felállt.
– Az ügyfelem nem ismeri el ezeket az aláírásokat, és semmilyen ügylethez nem járul hozzá. A továbbiakban minden kommunikáció kizárólag írásban történhet.
Felvettem a táskámat.
Bruno megpróbálta megragadni a karomat, de elhúzódtam.
– Laura, mi egy család vagyunk!
– Egy családban nem használjuk ki a másik bizalmát arra, hogy elvegyük tőle azt, ami az övé.
Reszkető lábakkal hagytam el az irodát.
De egyetlen pillanatig sem bántam meg a döntésemet.
Még aznap elmentem az ügyészségre, és feljelentést tettem okirathamisítás és személyes adatokkal való visszaélés gyanúja miatt.
Elmagyarázták, hogy először meg kell vizsgálni az eredeti dokumentumokat, azonosítani kell a felelősöket, és meg kell állapítani, milyen bűncselekmények bizonyíthatók.
