Még mindig nyugtalanított a gondolat, hogy ez a nő korábban követett engem.

Ám a táskámban lapuló, szétnyílt medál miatt egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül a szavait.

– Honnan tudta, hogy vízbe kell tennem a nyakláncot?

– Rocío egyszer véletlenül beleejtette a sajátját a mosdókagylóba. A medál szétnyílt, és mi is találtunk benne egy hasonló alkatrészt. Sajnos soha nem sikerült megfelelően megvizsgáltatnia. Később viszont megtudtuk, hogy Víctor különféle eszközökkel a beleegyezése nélkül követte a mozgását.

Matilde lesütötte a szemét.

– Nem tudtam megakadályozni, amit a lányommal tettek. De legalább téged megpróbálhattalak megvédeni.

Nem akartam pusztán a története alapján messzemenő következtetéseket levonni.

Ezért elkértem tőle a fényképek másolatát, és úgy döntöttem, mindennek magam járok utána.

A munkahelyemen leültem az egyik számítógép elé, és átnéztem az e-mailjeimet.

Az archivált üzenetek között találtam egy levelet egy ingatlanügyintéző irodától.

Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy valaha megnyitottam volna.

A tárgymezőben ez állt:

„Adásvételi előszerződés dokumentációja – tequisquiapani ingatlan.”

Megnyitottam a csatolmányt.

Ott volt benne nagymamám házának pontos címe.

A tervezett vételár 1 650 000 peso volt.

Vevőként a Desarrollos del Centro nevű vállalat szerepelt.

Egy cég, amely Víctor Lagoshoz kötődött.

A szerződés végén pedig ott díszelgett egy aláírás.

Egy olyan aláírás, amely kísértetiesen hasonlított az enyémre.

Elakadt a lélegzetem.

Én soha nem írtam alá ezt a dokumentumot.

Akkor eszembe jutott, hogy Bruno néhány héttel korábban használta a számítógépemet.

A mexikói INE-személyi igazolványomat is napokig magánál tartotta, mert állítólag frissítenie kellett a biztosítási adatainkat.

A szerződésben ráadásul szerepelt egy különösen aggasztó kikötés.

Ha az eladó nem teljesíti a megállapodást, 250 000 peso kötbért kell fizetnie.

Felhívtam egy ügyvédnőt, akit az egyik kolléganőm ajánlott.

Alejandra Salgadónak hívták.

Átküldtem neki az iratokat, és megbeszéltük, hogy azonnal találkozunk.

Alejandra elmagyarázta, hogy egy ilyen magánokiratba foglalt előszerződés önmagában nem ruházza át az ingatlan tulajdonjogát.

Az adásvételt közjegyző előtt kell hivatalosan lebonyolítani.

A hamis dokumentumot azonban felhasználhatták volna arra, hogy nyomást gyakoroljanak rám, és végül megszerezzék a valódi aláírásomat.

Ezután ellenőriztem a közös bankszámlánkat.

Három nappal azelőtt, hogy Bruno megajándékozott volna a nyaklánccal, 45 000 peso érkezett a számlára.

A közlemény rovatban ez állt:

„Ingatlanügylet előlege.”

Ekkor már képtelen voltam elhitetni magammal, hogy az egész csupán egy újabb félresikerült üzleti próbálkozás.

Éppen a bankszámlakivonatokat mentettem le, amikor megcsörrent a telefonom.

A főnöknőm hívott.

– Laura, itt van a férjed egy másik férfival! Azt mondják, van egy rendkívül fontos üzlet, amit sürgősen jóvá kell hagynod.

– Ne adj át nekik semmit! Mindjárt felhívom őket!

– Van még valami. Bruno egy olyan szerződést mutogat, amin a te aláírásod szerepel. Azt állítja, hogy már pénzt is kaptál a házad eladásáért.

Alejandrára néztem.

Abban a pillanatban újabb üzenet érkezett Brunótól.

„Ezt ma el kell intéznünk. Víctor már teljesítette a maga részét. Ha nem írsz alá, valakinek vállalnia kell a 250 000 peso megfizetését.”

Ekkor értettem meg először, mire készült valójában.

Nem egyszerűen el akarta venni tőlem nagymamám házát.

Olyan dokumentumokat is előkészített, amelyekkel egy általam soha el nem fogadott tartozást akart a nyakamba varrni.

És most már arra is hajlandó volt, hogy ezt a hazugságot egészen a munkahelyemig vigye.

3. RÉSZ

Megkértem a főnöknőmet, hogy ne kezdjen vitatkozni Brunóval, és semmiképpen ne árulja el neki, hol tartózkodom.

Ezután felhívtam a férjemet.

– Mit keresel a munkahelyemen?

– Próbálom megmenteni a közös jövőnket! Ha válaszoltál volna az üzeneteimre, nem kellett volna személyesen odamennem.

– A közös jövőnket? Vagy inkább azt az üzletet akarod megmenteni, amit a hátam mögött a házammal kötsz?

A vonal túlsó végén csend támadt.

– Nem tudom, ki tömi tele a fejedet ezekkel az ostobaságokkal, Laura.

– Nálam van a szerződés, Bruno. És azt is tudom, ki az a Víctor Lagos.

Hallottam, ahogy megváltozik a légzése.

– Akkor jobb lenne, ha személyesen beszélnénk.

Alejandrára pillantottam.

Előttem hevertek a kinyomtatott dokumentumok és egy jegyzetfüzet, amelybe minden kérdésemet felírtam.

Életemben először úgy éreztem, végre én szabhatom meg a feltételeket a házasságunkban.

– Holnap délelőtt tizenegykor találkozunk a szerződésben szereplő ingatlanügyintéző irodában. Magammal viszem az ügyvédemet.

– Ugyan már! Férj és feleség között nincs szükség ügyvédekre!

– Ha a házasságunkról beszélgetnénk, talán nem lenne. De ha egy hamisított aláírásról és egy olyan házról van szó, amelyet eszem ágában sincs eladni, akkor igenis szükség van rá.