Valahányszor a sógorom hazavitt, elvesztettem az eszméletemet, és megmagyarázhatatlan fájdalmakkal ébredtem. A férjem csak nevetett rajtam: „Egyszerűen rossz formában vagy. Ne csinálj már ekkora ügyet belőle!” A negyedik alkalom után egy apró hangrögzítőt rejtettem a táskámba, és úgy tettem, mintha aludnék. Aznap éjjel kihallgattam egy telefonbeszélgetést kettőjük között… és megtudtam, milyen hátborzongató parancsot adott a férjem.
1. RÉSZ
A férjem megparancsolta a saját öccsének, hogy többé ne hagyjon rajtam zúzódásokat, amíg eszméletlen vagyok.
A saját fülemmel hallottam.
És még ma is végigfut a hideg a hátamon, ha eszembe jut, hogy Adrián ugyanazon a reggelen reggelit készített nekem, homlokon csókolt, és azt mondta, mennyire szeret.
Este 11 óra 16 perc volt, amikor magamhoz tértem a querétarói lakóházunk parkolójában.
A sógorom, Iván terepjárójának anyósülésén feküdtem.
A szám teljesen kiszáradt, a bordáim alatt éles fájdalom hasított belém, a blúzom ujján pedig egy apró vérfoltot vettem észre.
Iván sehol sem volt.
A cipőim gondosan egymás mellé voltak állítva az ajtónál.
Mintha valakinek bőven lett volna ideje arra, hogy elrendezzen engem és a holmimat.
Pedig este fél tízkor indultam el az irodából.
Normális esetben huszonöt perc alatt hazaértem volna.
Hat hét alatt ez volt a negyedik alkalom, hogy órák estek ki az emlékezetemből, miután beszálltam abba az autóba.
Lucía Salgado vagyok, harmincegy éves.
Egy csomagolóanyagokat gyártó vállalatnál dolgozom, ahol a pénzügyi elszámolásokat ellenőrzöm.
Soha nem voltam az a fajta nő, aki csak úgy, minden ok nélkül elájul.
Mégis, valahányszor Adrián arra hivatkozott, hogy üzleti vacsorája van, és a testvérét küldte értem, mindig ugyanaz történt.
Iván egy már felbontott ásványvizes palackkal érkezett.
Megjegyezte, milyen kimerültnek látszom, aztán addig unszolt, amíg nem ittam belőle.
Utána semmi.
Csak a sötétség.
Amikor ismét magamhoz tértem, szédültem, mindenem fájt, a ruhám gyűrött volt, és fogalmam sem volt róla, merre jártunk.
Az első alkalommal azt hittem, egyszerűen túlhajszoltam magam.
A második után orvoshoz mentem.
A doktor azt tanácsolta, hogy ha megismétlődik, mindenképpen végeztessünk alapos kivizsgálást.
Amikor ezt elmeséltem Adriánnak, kinevetett.
– Egész nap a számok fölött görnyedsz, Lu. Mozognod kellene egy kicsit, nem pedig folyton a kórházakat járnod.
A harmadik alkalommal egy nagy kék folttal ébredtem a kulcscsontom alatt.
Adrián szerint biztosan beütöttem magam a biztonsági övbe.
Iván pedig azt állította, hogy szinte azonnal elaludtam, amint elindultunk.
Csakhogy egyikük sem tudta megmagyarázni, miért tartott egy huszonöt perces út majdnem két órán át.
Akkor döntöttem el, hogy többé nem vitatkozom velük.
Ehelyett vettem egy parányi hangrögzítőt, és gondosan eltettem a vásárlásról kapott nyugtát.
Mielőtt Iván negyedszer is értem jött, bekapcsoltam a készüléket, és elrejtettem a kézitáskám belső, cipzáras rekeszében.
A húgomnak, Elenának is elküldtem az előre megbeszélt üzenetet:
„Indulok haza.”
Abban állapodtunk meg, hogy ha hazaérkezés után nem jelentkezem, azonnal felhív.
Azon az estén, amikor végre magamhoz tértem, három nem fogadott hívás várt Elenától.
És egy üzenet Adriántól.
„Mindjárt otthon vagyok, gyönyörűm.”
Felmentem a lakásba, de senkinek sem szóltam.
Bezárkóztam a fürdőszobába, csatlakoztattam a fülhallgatót a hangrögzítőhöz, és elindítottam a felvételt.
Először a saját hangomat hallottam.
Megköszöntem Ivánnak a vizet.
Aztán az irányjelző egyenletes kattogását és egy rádióadó halk műsorát.
Tizenkét perc telt el.
Ezután a hangom teljesen eltűnt.
Iván kihangosítva felhívott valakit.
– Már alszik. Ezúttal meg sem mozdult.
A válasz egy olyan férfi hangján érkezett, akit jobban ismertem, mint saját magamat.
– Vidd el Valeriához. De ezúttal ne hagyj rajta nyomokat! Legutóbb majdnem rájött.
Adrián volt az.
A saját férjem.
– Nem az én hibám, hogy beütötte magát, amikor kivettem az autóból – tiltakozott Iván.
– Akkor legközelebb vigyázz jobban! Péntek előtt be kell fejeznünk az összes vizsgálatot.
Egy pillanatra csend lett.
Hallottam, ahogy az autó megáll.
Aztán a biztonsági öv csatjának kattanását.
Az ülés háttámláját lassan hátradöntötték.
– Néha azért rossz érzés így látni őt – motyogta Iván.
A férjem válasza jéghideg volt.
– Akkor nem voltak ilyen aggályaid, amikor belementél az üzletbe. Most pedig tedd a dolgod!
Megállítottam a felvételt.
Alig kaptam levegőt.
A fürdőszobai tükör elé álltam, és alaposan megvizsgáltam a testemet.
Az alkaromon apró, kerek szúrásnyomot fedeztem fel.
Pontosan ott, ahonnan általában vért szoktak venni.
És akkor hirtelen eszembe jutott valami más is.
A harmadik út után az ezüst karkötőmet a táskámban találtam meg.
Pedig soha nem vettem le.
Öt éve voltam Adrián felesége.
