Amikor édesapám meghalt, ő állt mellettem.

Amikor pánikrohamok gyötörtek az első gyermekem elvesztésének emléke miatt, ő fogta a kezemet.

Huszonegy éves voltam, amikor Celaya egyik kórházában idő előtt világra hoztam a kisfiamat.

Anyám azt mondta, a baba nem élte túl a szülést.

Tíz éven át soha nem kérdőjeleztem meg ezt.

Pedig a halotti anyakönyvi kivonatát soha nem kaptam meg.

Ekkor meghallottam, hogy Adrián belép a lakásba.

Gyorsan elrejtettem a hangrögzítőt, és kijöttem a fürdőszobából.

Homlokon csókolt.

– Na, milyen volt az út Ivánnal?

Egyenesen a szemébe néztem.

– Elaludtam útközben.

Elégedett mosoly jelent meg az arcán.

– Látod? Mondtam én, hogy több pihenésre van szükséged.

Megvártam, amíg zuhanyozni megy, majd újra elővettem a készüléket.

A felvétel hátralévő részét hallgattam.

A háttérben egy női hang utasításokat adott laboratóriumi mintákkal kapcsolatban.

Aztán újra Adrián szólalt meg.

Ezúttal sokkal közelebb lehetett a mikrofonhoz.

– A beleegyező nyilatkozaton már ott van az aláírása. Ha kompatibilis, pénteken nem teheti tönkre az egészet azzal, hogy a beavatkozás közepén felébred.

Iván halkan megkérdezte:

– És ha nem éli túl?

A férjemnek alig egy másodpercre volt szüksége, hogy válaszoljon.

– Akkor gondoskodunk róla, hogy orvosi komplikációnak tűnjön.

2. RÉSZ

Dermedten bámultam a fürdőszoba ajtaját, amely mögött még mindig folyt a víz.

Nem sikíthattam.

Nem rohanhattam ki, hogy kérdőre vonjam.

De azt sem engedhettem meg magamnak, hogy abban a lakásban maradjak, és tétlenül várjam a pénteket.

Átmásoltam a hangfelvételt a számítógépemre, majd továbbítottam egy olyan e-mail-címre, amelyről Adrián semmit sem tudott.

Ezután lefényképeztem a karomon lévő nyomokat egy másik telefonnal, úgy, hogy a dátum is látható legyen.

Amikor a férjem kijött a fürdőszobából, alvást színleltem.

Másnap reggel, amint hat óra húsz perckor elment otthonról, azonnal felhívtam Elenát.

– El kell hinned, amit mondok. Akkor is, ha teljes képtelenségnek hangzik.

A húgom végighallgatta az egész felvételt.

Nem tett fel ostoba kérdéseket.

Nem próbált megnyugtatni üres frázisokkal.

Csak ennyit mondott:

– Azonnal menj el abból a lakásból, Lucía! Máris érted megyek.

Elena vezette az autószerelő műhelyt, amelyet apánk hagyott ránk.

Egy bőrönddel érkezett, és segített összeszedni a személyes irataimat, az igazolványaimat és a fontos dokumentumokat, miközben Adrián még az irodájában dolgozott.

Nem tértünk vissza a lakásba.

Egy kávézó parkolójában ülve átnéztem a családi naptárunkat, amelyet Adrián rendszeresen szinkronizált a közös táblagépünkkel.

Négy különös bejegyzést találtam.

Mindegyik mellett ugyanaz a két betű szerepelt.

„V.C.”

Mind a négy időpont pontosan arra az estére esett, amikor Iván hazahozott.

Az utolsó bejegyzéshez egy cím is tartozott.

Egy magánrendelő Juriquillában.

Elhatároztam, hogy elmegyek oda.

De nem egyedül.

Elena az autóban várt rám.

Megosztottam vele a tartózkodási helyemet, ő pedig készenlétben tartotta a segélyhívó számot.

Mielőtt bementem volna, átadtam neki a felvétel egy újabb másolatát.

Amikor a recepción bemondtam a nevemet, a recepciós nő arca egy pillanat alatt elsápadt.

Közöltem, hogy beszélni szeretnék Dr. Valeria Castañedával, és írásban kérem az összes orvosi dokumentációt, amelyet a nevemre állítottak ki.

Nem kellett sokáig várnom.

Valeria fehér köpenyben jelent meg, a haját szorosan hátrafogta.

Azonnal felismert.

– Salgado asszony… Nem számítottam rá, hogy önt itt ébren látom.

Keserűen elmosolyodtam.

– Én pedig arra nem számítottam, hogy már négyszer jártam itt anélkül, hogy tudtam volna róla.

Az irodájába vezetett.

Nem engedtem, hogy becsukja az ajtót.

Az íróasztalán dossziék tornyosultak.

Az egyik sarokban egy fénykép állt, rajta egy kisfiúval, aki egy kórházi szék mellett állt.

– Tudni akarom, mit műveltek velem – mondtam.

– A férje azt állította, hogy ön súlyos tűfóbiában szenved, és beleegyezett abba, hogy a vizsgálatokhoz elaltassuk.

– És maga ezt egyszerűen elhitte? Annak ellenére, hogy minden alkalommal eszméletlenül hoztak ide?

Valeria nem válaszolt.

Kihúzta az egyik fiókot, és elővett egy vastag dossziét.

Vérvizsgálati eredmények voltak benne.

Veseultrahang.

És több beleegyező nyilatkozat.

Mindegyiken szerepelt egy aláírás, amely kísértetiesen hasonlított az enyémre.

De nem volt az.

Aki hamisította, egyetlen apróságot elrontott.

A Lucía név kezdőbetűjének, az „L”-nek a lezárását.

Én soha nem így írtam.

– Ezek az aláírások hamisak. Feljelentést fogok tenni. Magának pedig meg kell magyaráznia, miért fogadta el ezeket a papírokat.

Valeria erőtlenül rogyott vissza a székébe.

– Az első alkalommal azt hittem, hogy ön és a férje megegyeztek egymással. Később rájöttem, hogy nem így van. Adrián azonban megfenyegetett, hogy nyilvánosságra hozza azokat az átutalásokat, amelyekkel segített rendezni a rendelő adósságait.

– Ettől még nem volt köteles folytatni – feleltem.