Lehajtotta a fejét.
– Tudom.
Újra átlapoztam az iratokat.
Az utolsó oldalon ez állt:
„Élődonor-alkalmassági vizsgálat.”
Alatta pedig egy szó, amelytől megfagyott bennem a vér.
„Nephrectomia.”
Veseeltávolítás.
Lassan felnéztem.
– Ki akarják venni az egyik vesémet?
Az orvosnő bólintott.
Elmagyarázta, hogy az általam adott mintákat összehasonlították egy olyan beteg mintáival, akinek sürgősen veseátültetésre volt szüksége.
Azt is elmondta, hogy mindez semmiképpen sem jelentett érvényes beleegyezést.
Egy hivatalosan működő kórházban egy ilyen műtéthez független orvosi vizsgálatokra és a donor önkéntes, személyes hozzájárulására lett volna szükség.
Adrián azonban kapcsolatokat szerzett egy városon kívüli magánintézményben.
Ott akarta megkerülni az ellenőrzéseket.
– Kinek kell a vesém?
Valeria egy kódra mutatott.
M-10.
Eleinte nem volt hajlandó elárulni a beteg nevét.
Ekkor elővettem a telefonomat, és lejátszottam azt a hangfelvétel-részletet, amelyen Adrián arról beszélt, hogyan tüntetnék fel orvosi komplikációként a halálomat.
– Ha tovább hallgat, maga is felelős lesz azért, amit pénteken tenni akarnak velem.
Az orvosnő remegő kézzel kinyitott egy másik dossziét.
A lapon ez állt:
„Mateo Robles. 10 éves. Előrehaladott veseelégtelenség.”
Azonnal felismertem a fényképen szereplő kisfiút.
Mateo volt az.
Iván állítólagos fia.
Az a kisfiú, akivel Adrián vasárnaponként rendszeresen videótelefonált.
Mateo szinte egész gyermekkorát Adrián és Iván édesanyjánál töltötte Guanajuatóban.
Én mindössze három alkalommal találkoztam vele.
– Mateo azért kaphatná meg a vesémet, mert kompatibilisek vagyunk? – kérdeztem.
Valeria szeme megtelt könnyel.
– Nem csak azért. Adrián rokonsági vizsgálatot is kért.
Egyenesen rám nézett.
– Lucía… Maga Mateo vér szerinti édesanyja.
Meg kellett kapaszkodnom az íróasztal szélében.
A világ mintha kifordult volna a sarkaiból.
Eszembe jutott a celayai kórház.
Anyám, aki nem engedte, hogy lássam az újszülött kisfiamat.
És egy apró, ezüstből készült iránytű, amelyet a terhességem alatt mindig a nyakamban hordtam.
Azon az éjszakán eltűnt.
A fényképen Mateo nyakában pontosan ugyanaz az iránytű lógott.
– Azt mondták, meghalt – suttogtam.
– Tudom. Iván a saját fiaként anyakönyveztette. De nem ismerem minden részletét annak, ami akkor történt.
Lefényképeztem azokat az iratokat, amelyekbe Valeria betekintést engedett.
Megígérte, hogy megőrzi az eredeti dokumentumokat, és vallomást tesz az ügyészségen.
Nem bocsátottam meg neki.
Csak felírtam a teljes nevét és az orvosi nyilvántartási számát.
Ekkor megrezzent a telefonom.
Adrián hívott.
Köszönés nélkül kérdezte:
– Miért nem vagy az irodában?
Nem válaszoltam.
A hangja fenyegetővé vált.
– Iván látta az autódat a rendelő közelében. Most nagyon figyelj rám! Ha meg akarod ismerni a fiút, hagyd abba a kérdezősködést, és gyere haza!
Aztán a háttérből meghallottam egy másik hangot.
Halk volt.
Fáradt.
Egy kisfiú hangja.
– Adrián bácsi… Megtaláltad már az anyukámat?
Mielőtt megszólalhattam volna, a hívás megszakadt.
3. RÉSZ
Még mindig a fülemhez szorítottam a telefont, amikor Elena belépett a rendelőbe.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie rám.
Azonnal megértette, hogy valami sokkal szörnyűbbet tudtam meg, mint néhány meghamisított orvosi papír létezését.
– Él – suttogtam. – A kisfiam él. És Adrián pontosan tudja, hol van.
Nem akartam engedelmeskedni Adriánnak.
De azt sem akartam, hogy vakon rohanjak Mateo keresésére.
Követeltem Valeriától, hogy őrizzen meg minden feljegyzést, leletet és dokumentumot.
A rendelőből az orvosi iratok másolataival és az orvosnő írásos nyilatkozatával távoztam, amelyben vállalta, hogy tanúskodni fog.
Egy másik kórházban dokumentáltattam a sérüléseimet.
Az orvos figyelmeztetett, hogy a szer, amellyel elkábítottak, valószínűleg már nem mutatható ki a szervezetemből.
Ennek ellenére részletesen rögzítette az állapotomat és a látható sérüléseket.
Ezután egy általam megbízott büntetőjogi ügyvéddel a querétarói ügyészségre mentem.
Feljelentést tettem.
Átadtam a bizonyítékaim másolatait, és védelmi intézkedéseket kértem.
Azt is követeltem, hogy vizsgálják ki a kisfiú valódi személyazonosságát.
Senkit sem tartóztattak le azonnal.
Előbb biztosítani kellett a bizonyítékokat, és el kellett rendelni a szükséges nyomozati cselekményeket.
Az ügyben eljáró ügyész azonban értesítette a gyermekvédelmi hatóságot, hogy segítsenek megtalálni Mateót.
Estefelé megtudtuk, hogy a kisfiú egy magánkórházban részesül dialíziskezelésben.
Egy fertőzés miatt egyelőre nem lehetett megoperálni.
A hatóságok felszólították a kórházat, hogy különös óvatossággal járjanak el, ha bárki megpróbálná átszállíttatni a gyermeket.
Elena és az ügyvédem elkísértek a kórházba.
Mateóhoz még nem engedtek be.
A bejárati csarnokból azonban megláttam Ivánt, amint hevesen vitatkozik az egyik ápolónővel.
El akarta vinni a fiút.
Azt állította, hogy a család utasítására cselekszik.
Adrián mellette állt, egy irattartó mappával a hóna alatt.
