Hirtelen eszembe jutott valami, amitől végigfutott a hideg a hátamon.

Amikor a házunk épült, Beatriz ragaszkodott hozzá, hogy személyesen válassza ki a kert kialakításával megbízott munkásokat.

Azt is szigorúan megtiltotta, hogy fákat ültessek a hátsó kerítés közelébe.

– A gyökerek tönkretehetik az alapot – mondogatta mindig.

Most kezdtem megérteni.

Talán soha nem is az alapot akarta megvédeni.

Hanem valamit, amit mélyen a föld alá rejtettek.

Mielőtt azonban utánajárhattunk volna ennek a szörnyű gyanúnak, meg kellett mentenem a gyermekeimet.

Julieta Herrera, Mauricio családjogi ügyvédje, sürgős beadványt készített elő a családjogi bíróság számára.

Benyújtottuk a szüléssel kapcsolatos orvosi dokumentációt, a kórházi pszichológiai vizsgálatok eredményeit és a hamisított iratokról készült fényképeket.

Alejandro azonban valami különösen kegyetlen dolgot ért el.

Szerzett egy aláírt nyilatkozatot a saját nagybátyámtól.

Ernesto azt állította benne, hogy súlyos érzelmi válságban vagyok.

Röviddel ezután két gyermekvédelmi munkatárs jelent meg ott, ahol a babáimmal tartózkodtam.

Hiába volt mindhárom kisfiam tiszta, jól táplált és gondosan ellátott, ideiglenes intézkedést rendeltek el.

A gyermekeimet egy gyermekvédelmi befogadóintézménybe kellett vinni, amíg kivizsgálják az ellenem felhozott vádakat.

Azt a délutánt soha életemben nem fogom elfelejteni.

Mateo sírni kezdett, amikor az egyik ápolónő belefektette a babahordozóba.

Nicolás apró kezecskéivel kapálózott, mintha kétségbeesetten keresné az érintésemet.

Diego pedig éppen akkor szenderedett el a mellkasomon.

– Kérem, ne vegyék el őket tőlem! – könyörögtem. – Hiszen csak most hoztam őket a világra!

Julieta megfogta a karomat.

– Azonnal megtámadjuk ezt a döntést. De be kell bizonyítanunk, hogy ki hazudik.

Tehetetlenül néztem, ahogy a három kisbabámat végigviszik a folyosón.

Olyan fájdalom hasított belém, amely minden korábbinál mélyebb volt.

Még annál is, amit a hosszú évek meddőségi kezelései alatt éltem át.

Azon az éjszakán egyetlen percet sem aludtam.

A három üres babatakarót néztem az ágyon, miközben újra meg újra Alejandro szavai visszhangoztak a fejemben.

Haszontalan.

Ezt mondta rám.

De nem engedhettem meg magamnak, hogy a kétségbeesésem teljesen maga alá temessen.

Pontosan erre várt.

Arra, hogy összeroppanjak, és ezt újabb bizonyítékként használhassa fel ellenem.

Másnap reggel Mauricio fontos hírt kapott.

Egy ismerősének sikerült megtalálnia Ernesto egyik régi, saját kezűleg aláírt nyilatkozatát.

Ebben a nagybátyám elismerte, hogy részt vett Rafael Beltrán telkének szabálytalan átruházásában.

Az irat egy Beatriz nevére bejegyzett banki széfet is említett.

– A nagybátyádat zsarolják – magyarázta Mauricio. – Alejandro bizonyítékokat őriz arról, hogy Ernesto részt vett abban az ügyletben. Megfenyegették, hogy ha nem működik együtt ellened, feljelentik.

Elviselhetetlen szomorúság öntött el.

A nagybátyám feláldozta a belé vetett bizalmamat, hogy mentse a saját bőrét.

Ekkor a kék táskáért nyúltam, amelyre édesanyám apró fehér virágokat hímzett.

Kinyitottam.

A meghamisított dokumentumok eredeti példányai eltűntek.

Ernesto ellopta őket, miközben úgy tett, mintha csak átvizsgálná az iratokat.

A táska üres belsejét bámultam.

– Még a bizonyítékokat is ellopta tőlem – suttogtam.

Mauricio emlékeztetett rá, hogy szerencsére lefényképeztük a papírokat, és továbbra is kérhetünk írásszakértői vizsgálatot.

De éreztem, hogy ennél valami erősebbre lesz szükségünk.

Ekkor eszembe jutott egy apró részlet Alejandro dolgozószobájából.

A boríték alatt, amelyben a hamis gyermekelhelyezési megállapodást találtam, feküdt még egy fehér mappa.

– Vissza kell mennünk abba a házba – jelentettem ki.

Julieta gondoskodott arról, hogy hivatalosan is dokumentálják a jogszerű belépésemet az ingatlanba, hiszen papíron továbbra is én voltam a tulajdonosa.

Mauricio elkísért, és a bejárat közelében maradt.

Amikor beléptünk a dolgozószobába, szinte teljesen üresen találtuk.

De az egyik fiók mögött ott volt a mappa, amelyre emlékeztem.

Éppen el akartam tenni, amikor egy dühös hang csattant fel mögöttem.

– Azonnal tedd le!

Megfordultam.

Lucía állt ott.

Piros ruhát viselt, a csuklóján pedig Beatriz régi ezüstórája csillogott.

– Még mindig nem fogtad fel, hogy itt nincs többé helyed? – üvöltötte. – A bátyám, az anyám és én együtt fogunk élni! A gyerekek pedig velünk lesznek!

– Miért akarjátok ennyire a gyermekeimet, ha az anyjuk egyáltalán nem érdekel benneteket?

Lucía megvetően elmosolyodott.

– Mert ők az egyetlenek, akik még hiányoznak ahhoz, hogy a családunk végre teljes legyen.

Megpróbálta kitépni a kezemből a mappát.

Mauricio azonban meghallotta a kiabálást, és azonnal közénk lépett.

Szótlanul távoztunk, nem törődve Lucía sértegetéseivel.

Csak az autóban nyitottam ki végre a mappát.

Ernesto egyik nyilatkozata, a banki széfre vonatkozó szerződés másolata és egy régi fénykép volt benne.

A fotót nem sokkal Rafael eltűnése után készítették a telekről.