A „Deshilados de Doña Rosa” nevű oldalamnak már több mint harmincezer követője volt.

Néhány terítőmet még az Egyesült Államokban élő vásárlók is megrendelték.

Mauricio minderről semmit sem tudott.

Soha nem érdekelte a munkám.

Számára még mindig csupán egy öregasszony voltam, aki néhány aprópénzt keres szalvéták hímzésével.

Két évvel korábban rábeszélt, hogy írjak alá egy közjegyzői meghatalmazást, amellyel segíthet nekem a banki ügyeim intézésében.

– Így legalább nem kell többé sorban állnod, anya – magyarázta.

Én pedig megbíztam benne.

Akkor még nem értettem, hogy a dokumentum sokkal szélesebb jogköröket biztosít neki, mint amennyiről beszámolt.

Guadalupe ügyvédnő, aki jogsegélyszolgálatnál dolgozott, figyelmesen végighallgatta a történetemet, miközben átnézte a banki tranzakciókról készített képernyőfotókat.

– Rosa asszony, először pontosan meg kell vizsgálnunk, mire jogosítja fel a fiát a meghatalmazás. Hivatalosan vissza kell vonnunk, és értesítenünk kell az illetékeseket. Emellett kezdeményezzük a pénzmozgások és a bérleti szerződés kivizsgálását.

– Visszakaphatom a házamat?

– Természetesen az Ön tulajdona. De először meg kell néznünk, milyen dokumentumokat írt alá a fia. Azokat az embereket is védenünk kell, akik esetleg jóhiszeműen vették bérbe az ingatlant.

Nem sokkal később Camila is megérkezett, szinte levegő után kapkodva.

Amikor elmeséltem neki a történteket, sírva ölelt magához.

Még azon a délutánon elindítottuk a meghatalmazás közjegyző előtti visszavonását, és benyújtottuk a bankhoz a szükséges dokumentumokat, hogy megszüntessék Mauricio rendelkezési jogosultságait.

Hétfőn hivatalos panaszt tettünk, és elkezdtük összegyűjteni a bizonyítékokat.

Közben a fiam dühös üzenetekkel árasztott el.

„Hagyd abba a drámázást! Már kifizettem az otthont.”

„Eszedbe se jusson visszamenni a házadba, mert ki van adva.”

„A te korodban már úgysem érted, mi a legjobb neked.”

Egyetlen üzenetre sem válaszoltam.

Vasárnap az egyik nővérem rábukkant arra a fényképre, amelyen Mauricio és Beatriz ünnepeltek.

Nyilvánosan hozzászólt:

„Mitől szabadultatok meg, Mauricio? Hol van az édesanyád?”

A bejegyzés hamar terjedni kezdett a rokonok és ismerősök között.

Mauricio végül törölte.

De már túl késő volt.

Szerdán Camila elkísért a házamhoz.

Amikor odaértünk, egy költöztetőautó állt a kapu előtt.

Egy fiatal pár éppen bútorokat pakolt le róla.

Az asszony egy alvó kisbabát tartott a karjában.

– Jó napot kívánok! – köszöntem. – Ön Javier?

A férfi bólintott.

– Rosa Hernández vagyok. Ennek a háznak a tulajdonosa.

Az arca egy pillanat alatt elsápadt.

– De Mauricio azt mondta, hogy ön rokonokhoz költözött, és soha többé nem tér vissza!

A felesége megmutatta a bérleti szerződést.

Ekkor azonban valami még súlyosabbat fedeztem fel.

Mauricio aláírása mellett egy hozzájáruló nyilatkozat szerepelt a nevemmel.

Alatta egy olyan aláírás állt, amely kísértetiesen hasonlított az enyémre.

Csakhogy én soha nem írtam alá ilyen dokumentumot.

Mielőtt megszólalhattam volna, egy autó fékezett le a költöztetőautó mögött.

Mauricio szállt ki belőle.

Beatriz is vele volt.

A fiam dühösen felénk sietett, és már messziről kiabálni kezdett.

– Ne hallgassanak rá! Az anyám teljesen össze van zavarodva! Megszökött az idősek otthonából!

Aztán magasba emelt egy irattartó mappát, és hozzátette:

– Bizonyítékaim vannak arra, hogy már nem képes önálló döntéseket hozni!

Amikor azonban kinyitottam azt a mappát, olyasmit fedeztem fel benne, amiről a saját fiam soha nem gondolta volna, hogy képes leszek bebizonyítani.

3. RÉSZ

A Mauricio kezében lévő mappában ott volt a közjegyzői meghatalmazásom fénymásolata, a bérleti szerződés és egy papírlap, amely állítólag az általam aláírt hozzájáruló nyilatkozat volt.

Hosszasan néztem az utolsó oldalt.

A nevemet olyan kézírással vetették papírra, amely megpróbálta utánozni az enyémet.

Még azt az apró vonalkát is odarajzolták a vezetéknevem alá, amelyet régen mindig használtam az aláírásomnál.

Csakhogy volt egy apró részlet, amelyről a fiam mit sem tudott.

Néhány évvel korábban a jobb kezemet megtámadó ízületi gyulladás miatt meg kellett változtatnom az aláírásomat.

Az újabb dokumentumokon már nagyobb betűkkel írtam ki a teljes nevemet, és elhagytam a régi díszítő vonalat.

A papíron szereplő aláírás viszont pontosan olyan volt, mint amilyet sok évvel ezelőtt használtam.

Mauricio egy régi aláírásomat próbálta lemásolni.

– Honnan szerezted ezt, fiam? – kérdeztem.

– Néhány hete te magad írtad alá. Csak már erre sem emlékszel.

– Akkor mondd meg, hol írtam alá! És ki volt jelen?

– Anya, kérlek! Ne kezdj megint vallatni!

Ekkor Javier, a fiatalember, aki kibérelte a házamat, közbeszólt.

– Mauricio úr, ön azt állította, hogy az édesanyja mindenbe beleegyezett. Megmutatta nekünk ezt a nyilatkozatot és a személyi igazolványának másolatát is.

– Mert bele is egyezett! – ordította a fiam. – Csak most megint magára akarja vonni a figyelmet!

Beatriz keresztbe font karral állt az autó mellett.

Egyetlen szót sem szólt.

Én elővettem a telefonomat.

– Mauricio, emlékszel, amikor folyton azt mondogattad, hogy túl öreg vagyok az ilyen kütyük használatához?

– Ennek meg mi köze van az egészhez?

– Sokkal több, mint gondolnád.

Megnyitottam egy digitális mappát.

Camila tanított meg arra, hogyan tároljam benne a fontos irataimról, számláimról, szerződéseimről és banki bizonylataimról készült fényképeket.

Először megmutattam Javiernek a házam tulajdoni okiratát.

Utána a közjegyzői meghatalmazás visszavonását igazoló dokumentumot.

Végül pedig a bankszámlám tranzakcióit.

Beatriz felé fordultam.

– Péntek reggel a férjed 186 000 pesót vett el a megtakarításaimból. Ráadásul megkapta azt a pénzt is, amelyet ezek az emberek fizettek a házamért. Egy órával később pedig beadott egy idősek otthonába, és magamra hagyott.

Beatriz levette a napszemüvegét.

– Száznyolcvanhatezer peso?

Mauricio összeszorította az állkapcsát.