– Semmi szükség arra, hogy őt is belekeverd!
– Honnan szerezted azt a pénzt, Mauricio? – kérdezte Beatriz.
– Majd később megbeszéljük.
– Azt mondtad, eladtál néhány befektetést, és végre ki tudjuk fizetni az adósságainkat!
Amióta csak ismertem a fiamat, most először fordult elő, hogy nem tudott azonnal visszavágni.
Mariana, Javier felesége, még szorosabban ölelte magához a kisbabáját.
– Eladtunk több bútort is, hogy ki tudjuk fizetni a költözést – mondta elcsukló hangon. – A régi lakásunkat már visszaadtuk, mert Mauricio biztosított bennünket arról, hogy egy teljes évig lakhatunk itt.
Közelebb léptem hozzá.
– Hogy hívják a kislányukat?
– Lucíának. Kilenc hónapos.
A kislány tovább aludt, mit sem sejtve a körülötte zajló vitából.
Abban a pillanatban egészen másfajta szomorúság fogott el.
Már nem csupán arról volt szó, hogy a saját fiam elárult engem.
Egy ártatlan családot is belerángatott a hazugságaiba.
Olyan embereket, akik mindössze egy otthonra vágytak.
– Maguk semmiről sem tehetnek – mondtam Marianának. – Találunk olyan megoldást, hogy a kislányuknak ne essen bántódása.
Mauricio keserűen felnevetett.
– Milyen megható! Most már te vagy a történet jóságos hősnője!
Egyenesen a szemébe néztem.
– Nem akarok jónak látszani, Mauricio. Csak azt akarom, hogy végre hagyd abba a hazudozást.
A kiabálásra Teresa, a szomszédasszonyom is kijött a házából.
Közel harminc éve laktunk egymás mellett.
Együtt ünnepeltük a születésnapokat, együtt gyászoltuk az elveszített szeretteinket, betegségeken segítettük át egymást, és megszámlálhatatlan délutánt töltöttünk el hagyományos, agyagedényben főzött mexikói kávé mellett.
– Rosita! – kiáltotta, amikor meglátott. – Azt hittem, a nővérednél vagy Calvillóban!
– Ezt mondta Mauricio mindenkinek.
Teresa a fiamra nézett.
– Azt is mondtad, hogy az édesanyád megkért, vigyázz a házára.
Mauricio idegesen végigsimított a haján.
– Mindannyian túlreagáljátok! Az ő érdekében tettem mindent!
– Az én érdekemben? – ismételtem meg. – Ezért vetted el a megtakarításaimat is?
– Az a pénz nekem is jár! Én vagyok az egyetlen fiad! Egy napon úgyis minden az enyém lesz!
A szavai úgy csattantak az arcomon, mintha pofon vágott volna.
Hosszú éveken át úgy képzeltem, hogy ha egyszer meghalok, a házamat ráhagyom.
Nem azért, mert kötelességem lett volna.
Hanem azért, mert szerettem.
Soha nem gondoltam volna, hogy a saját fiam számára az öregségem csupán egy bosszantóan hosszú várakozás az örökségére.
– Mauricio, én még élek.
– Tudom, hogy élsz, anya!
– Akkor ideje lenne úgy is viselkedned, mintha tudnád.
Kínos csend telepedett ránk.
Camila mellettem állt, könnyekkel a szemében.
– Rosa néni, Guadalupe ügyvédnő azt mondta, hívjuk fel, ha bármilyen probléma adódik.
Tárcsáztam a számát, és kihangosítottam a telefont.
Az ügyvédnő röviden meghallgatta a történteket.
Elmagyarázta, hogy bár a meghatalmazást már visszavontuk, alaposan meg kell vizsgálnunk azt a bérleti szerződést, amelyet még a visszavonás előtt kötöttek.
Arra is figyelmeztetett, hogy a nevemben aláírt hozzájáruló nyilatkozatot meg kell vizsgálni, mert felmerül az okirat-hamisítás gyanúja.
Nem tehettem meg, hogy egyszerűen elküldöm a bérlőket.
Ők jóhiszeműen fizettek, abban a meggyőződésben, hogy Mauricio jogosult képviselni engem.
Guadalupe kérte, hogy küldjük el neki az összes dokumentum másolatát, és találkozót javasolt a ház használatának, valamint a pénz visszafizetésének rendezésére.
Javier magán kívül volt a dühtől.
– Nem akarok olyan házban lakni, amely körül jogi botrány van! Egyszerűen vissza akarom kapni a pénzemet!
– Vissza fogom adni – motyogta Mauricio.
– Mikor?
A fiam hallgatott.
Ekkor Beatriz megszólalt.
– Mauricio, el kell mondanunk nekik az igazságot.
A férje hirtelen felé fordult.
– Fogd be a szádat!
– Nem. Ebből elég volt.
Beatriz elmesélte, hogy Mauricio már hónapok óta komoly adósságokkal küzdött.
Hitelkártyákkal fizette az utazásokat, az éttermi vacsorákat és azokat a drága holmikat, amelyeket valójában nem engedhettek volna meg maguknak.
Később újabb és újabb kölcsönöket vett fel, hogy fizetni tudja a havi törlesztőrészleteket.
Amikor a hitelezők egyre gyakrabban kezdték telefonon keresni, azt ígérte Beatriznak, hogy hamarosan pénzhez jut egy családi ingatlanból.
– Azt mondta, ön maga szeretne idősek otthonába költözni – magyarázta Beatriz, miközben rám nézett. – Hogy belefáradt az egyedüllétbe, és megkérte őt, adja ki a házát.
Hosszasan néztem az arcát.
– És akkor miért ünnepeltél, amikor ott hagyott engem?
Beatriz lesütötte a szemét.
– Mert kegyetlen voltam. Azt hittem, túlságosan beleavatkozik az életünkbe. Mauricio mindig azt mondta, hogy minden apróság miatt felhívja, és állandóan bűntudatot kelt benne.
Fájt hallanom.
Szinte soha nem hívtam a fiamat.
Gyakran hetek teltek el úgy, hogy semmit sem hallottam felőle.
De akkor megértettem valamit.
Mauricio már jó ideje tudatosan egy hamis képet alakított ki rólam mások előtt, hogy igazolhassa mindazt, amit velem tett.
Egy problémás anya.
Egy zavart öregasszony.
Egy elviselhetetlen teher, amelyet mindenkinek tűrnie kell.
Sokkal könnyebb meglopni valakit, ha előbb sikerül meggyőzni a környezetét arról, hogy az illető már képtelen megvédeni önmagát.
Végül megállapodtunk abban, hogy a költözést felfüggesztjük, amíg tisztázzuk a bérleti szerződés körüli helyzetet.
Javier és Mariana beleegyeztek a bérleti jogviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésébe, feltéve, hogy maradéktalanul visszakapják a pénzüket.
Teresa, a szomszédasszonyom felajánlotta nekik, hogy átmenetileg lakhatnak a háza mögött álló kis lakásban, amely éppen üresen állt.
Nem volt nagy, de tiszta volt, és minden szükséges dolog megtalálható volt benne.
Amikor Mariana meglátta, sírva fakadt.
– Már azt hittem, ma éjjel az autóban kell aludnunk.
– Itt legalább nyugodtan pihenhet a kislányuk – nyugtatta Teresa.
Camila segített nekik átvinni néhány dobozt.
Én a házam kapuja előtt maradtam.
Mauricio lassan odalépett hozzám.
– Anya, négyszemközt szeretnék beszélni veled.
