– Nem tudom.

– Semmi baj. Nem kell ma este eldöntened. De azt sem kell eljátszanod, hogy csak egy baleset történt.

Segített felvenni egy bő inget, majd elrendezte körülöttem a párnákat, hogy valamennyire kényelmesen tudjak pihenni.

Ő volt az első ember, aki megkérdezte, mire van szükségem, ahelyett, hogy megmondta volna, mit kell tennem.

Másnap reggel apa telefonált.

– Mariana, anyáddal úgy gondoljuk, jobb lenne elhalasztani az esküvőt.

Összeszorult a torkom.

– Nem fogom elhalasztani.

– Hiszen alig tudod mozgatni a karodat.

– Nem kell két ép kar ahhoz, hogy férjhez menjek.

Apa nagyot sóhajtott.

– Az emberek kérdezősködni fognak, mi történt veled.

Akkor végre megértettem, mi aggasztja valójában.

Nem attól félt, hogy fájni fog a vállam a szertartás alatt.

Attól rettegett, hogy valaki megtudja, miért sérültem meg.

– Ha megkérdezik, egyszerűen elmondhatom az igazat – feleltem.

– Ne merészeld megfenyegetni az öcsédet!

– Nem fenyegetek senkit! Ő törte el a karomat!

Apa azzal zárta le a beszélgetést, hogy túlságosan feldúlt vagyok ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak.

Szerdán üzenetet kaptam Ivántól.

„Bocsáss meg. Soha nem akartam, hogy megsérülj. De ha feljelentesz, elveszíthetem a munkámat. Kérlek, ne tedd tönkre az egész életemet valami miatt, ami egyetlen másodperc alatt történt.”

Többször is elolvastam.

Bocsánatot kért.

De közben megpróbálta rám hárítani a felelősséget mindazért, ami vele történhet.

Nem válaszoltam.

Csütörtökön megérkezett Valeria, a legjobb barátnőm.

Gombostűket, sminket és egy hatalmas zacskónyi ételt hozott magával.

– Megoldjuk, hogy férjhez menj, még ha nekem kell is saját kezűleg rád igazítanom azt a ruhát! – jelentette ki.

Nevettünk, miközben azon törtük a fejünket, hogyan lehetne úgy eltakarni a kartartó kendőt, hogy közben ne nyomja a sérült vállamat.

A baleset óta először újra éreztem egy kis izgatott várakozást.

De pénteken minden megváltozott.

Valeria elkísért a szüleimhez, hogy elhozzuk a menyasszonyi ruhámat.

A ruha egy fehér huzatban lógott a vendégszobában, amióta visszahoztuk a varrónőtől.

Amikor beléptünk, a vállfa üres volt.

Átnéztük a szekrényt.

Benéztünk az ágy alá.

Átkutattuk a többi szobát.

Semmi.

– Anya, hol van a menyasszonyi ruhám?

Zavartan kezdte kihúzogatni a fiókokat, mintha fogalma sem lenne, mit keres.

– Itt kell lennie, kicsim.

– Ez egy menyasszonyi ruha! Nem tűnhet el csak úgy!

Valeria megkérdezte, ki járt a házban az elmúlt napokban.

Anya habozott.

– Tegnap itt volt Iván. Apád meg pakolászott ezt-azt.

Azonnal felhívtam apát.

– Hol van a ruhám?

– Most vezetek, Mariana.

– Elvitted a házból?

Hosszú csend következett.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Apa, holnap férjhez megyek!

– Éppen ezért kellene még egyszer alaposan átgondolnod az egészet.

Azzal letette.

Ugyanabban a pillanatban e-mail érkezett a tlaquepaquei rendezvényhelyszín esküvőszervezőjétől.

Azt írta, apám egészségügyi és családi okokra hivatkozva kérte a szertartás elhalasztását.

Azt állította, hogy erős gyógyszereket szedek, nem vagyok képes felelősségteljes döntéseket hozni, és az egész család egyetért az esküvő elnapolásával.

Szerencsére a szerződés szerint kizárólag én vagy Daniel módosíthattuk a foglalást.

A helyszín ezért nem fogadta el apám kérését.

Azonnal felhívtam őket, hogy megerősítsem: az esküvő az eredeti tervek szerint lesz megtartva.

Amikor befejeztem a beszélgetést, anya a lépcsőn ült és sírt.

– Apád csak egy kis időt akart adni neked – suttogta.

Lassan felé fordultam.

– Te tudtad, mit művel?

Nem válaszolt.

– Anya, nézz rám! Tudtad, hogy megpróbálja lemondani az esküvőmet?

– Azt nem tudtam, hogy felhívta a helyszínt.

– És a ruhám?

Anya szorosan összezárta az ajkait.

Valeria mozdulatlanul állt az ajtó mellett.

Végül anyám megtörte a csendet.

– Tegnap este láttam, hogy apád kiviszi a fehér ruhazsákot, és beteszi az autójába.

Úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól.

– És nekem erről egyetlen szót sem szóltál?

– Megkért, hogy bízzak benne. Azt mondta, ha majd megérted, milyen súlyos a helyzeted, magadtól is beleegyezel az esküvő elhalasztásába.

– Hová vitte?

Anya remegni kezdett.

– Azt hiszem, a cége raktárában rejtette el.

Aztán olyasmit mondott, amitől még a lélegzetem is elállt.

– Mariana, apád nem csupán a ruhádat akarta elrejteni. Tegnap azt mondta nekem, hogy bármit hajlandó megtenni azért, hogy Iván ellen ne induljon eljárás.

Ekkor értettem meg, hogy ez már régen nem egyszerű családi veszekedés.

Apám úgy kezdett döntéseket hozni az életemről, mintha nekem már semmi beleszólásom nem lenne a saját sorsomba.

És még azon a délutánon megtudhatta, hogy a lánya életében először készen áll szembeszállni vele.

3. RÉSZ

– Add ide a raktár kulcsait, anya.

Olyan nyugodtan mondtam ki, hogy mindkét nő meglepetten nézett rám.

Anya kinyitotta a táskáját, és elővett egy kulcscsomót.

– Mariana, hadd menjek érte én. Beszélek apáddal.

Lassan megráztam a fejem.

– Nem akarom, hogy többé bármit is kialkudj a nevemben.

Valeria kinyújtotta a kezét.

– Majd én elmegyek. Te maradj itt, és pihentesd a válladat.

Néhány másodpercig erős késztetést éreztem, hogy vele tartsak.

Egész életemben én voltam az, aki személyesen oldott meg minden problémát, még akkor is, ha végül teljesen kimerültem vagy megsérültem.

De ezúttal átadtam neki a kulcsokat, és leültem.

Valeria elindult apám villamossági szaküzletéhez, amely Guadalajara ipari negyedének közelében működött.

Anya előttem állt, és idegesen tördelte az ujjait.

– Nem hittem, hogy idáig képes elmenni – suttogta.

Szomorúság és düh keverékével néztem rá.

– Láttad, ahogy elviszi a ruhámat, mégsem szóltál nekem.

– Azt hittem, csak egy napra teszi el. Hogy majd megnyugszol, és beleegyezel az időpont megváltoztatásába.

– Megnyugszom? Anya, eltört egy csontom, mert Iván meglökött! És erre az a megoldás, hogy még az esküvőmet is elveszitek tőlem?

Újra sírni kezdett.

Éveken át elég volt meglátnom a könnyeit, és máris abbahagytam minden vitát.