Miközben az apámat temettem, a férjem üzenetet küldött: „Gyere haza, és írd alá a válási papírokat!” Még mindig a fekete gyászruhámat viseltem, amikor hazaértem, és a nappalinkban ott találtam a szeretőjét, kényelmesen elhelyezkedve az anyósom mellett. A férjem közölte, hogy szedjem össze a holmimat, és tűnjek el. Nem kiabáltam. Nem is sírtam. Egyszerűen elővettem a telefonomat, és felhívtam apám ügyvédjét. Amikor pedig szóba hoztam a házat, mindhárman kővé dermedtek.

1. RÉSZ

„Ha végeztél apád temetésével, gyere haza. A válási papírokat már előkészítettem. És eszedbe ne jusson jelenetet rendezni!”

Ezt az üzenetet kaptam a férjemtől, miközben apám koporsója előtt álltam. A kezem még mindig remegett a sok sírástól.

Marianának hívnak, harminckilenc éves vagyok, és tizenhárom éve voltam Alejandro felesége. Van egy tizenegy éves kislányunk, Sofía.

Egészen addig a reggelig azt hittem, hogy a családom az egyetlen biztos pont az életemben, miközben körülöttem lassan minden darabokra hullik.

Édesapám, Ernesto, hatvannyolc éves korában hunyt el, több hónapig tartó betegség után.

Anyámat még fiatalon elveszítettem, ezért apa sokkal több volt számomra egyszerű szülőnél. Ő jelentette a menedéket, a bölcs tanácsokat és azt a feltétel nélküli szeretetet, amelyre mindig számíthattam.

Sofía számára pedig ő volt a világ legcsodálatosabb nagypapája.

A mexikói Jalisco államban, Zapopanban éltünk. Apának volt egy régi háza Guadalajarában, ahol élete utolsó éveit töltötte.

Halála éjszakáján végig a kórházi ágya mellett ültem.

Mielőtt örökre lehunyta volna a szemét, gyengéden megszorította a kezemet.

„Nagyon vigyázz Sofira, kislányom. És ne felejtsd el, hogy magadra is vigyáznod kell.”

Ezek voltak az utolsó szavai.

Amikor az orvos közölte, hogy apa meghalt, azonnal felhívtam Alejandrót.

Nem vette fel.

Aznap délelőtt még hatszor próbáltam elérni.

Semmi.

Végül üzenetet írtam neki, hogy apa meghalt, és szükségem lenne a segítségére a temetés megszervezésében.

Majdnem négy órával később válaszolt.

„Ügyfelekkel vagyok. Intézd el te.”

Még csak azt sem kérdezte meg, hogy vagyok.

Lucía nagynéném, apa húga segített elintézni mindent. A temetkezési vállalkozót, a gyászmisét és a temetést.

Alejandro a virrasztás alatt is csupán néhány percre jelent meg.

Letett néhány virágot, majd közölte, hogy sürgős megbeszélésre kell mennie, és távozott.

Sofía folyton őt kereste a tekintetével.

„Anya, apa miért nem marad velünk?”

Én pedig újra és újra kifogásokat találtam ki.

„Nagyon sokat kell dolgoznia, kicsim.”

Ám amikor megkaptam azt az üzenetet a válásról, hirtelen világossá vált valami.

Éveken át olyan dolgokra kerestem mentséget, amelyeket soha nem lett volna szabad eltűrnöm.

Nem válaszoltam neki.

Másnap végső búcsút vettünk apától.

Minden ima alatt, miközben Sofía zokogva kapaszkodott a derekamba, ugyanaz a kérdés égetett belülről.

Hogyan képes egy férfi, aki tizenhárom éven át maga is „apának” szólította az édesapámat, éppen akkor ilyen kegyetlenül bánni velem, amikor elveszítettem őt?

Két nappal később Alejandro ismét felhívott.

„Most akkor hazajössz végre, vagy nem? Egyszer s mindenkorra rendeznünk kell ezt az egészet.”

Sofíát Lucía nagynénémnél hagytam, majd hazavezettem.

Még mindig ugyanazt a fekete ruhát viseltem, amelyben apámat eltemettem.

Amikor megérkeztem, egy ismeretlen autó állt a garázs előtt.

Kinyitottam a bejárati ajtót.

A nappaliban Alejandro, az anyósom, Patricia, és egy fiatal, feltűnően csinosan felöltözött nő ült.

A nő kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc fotelemben.

Azonnal felismertem.

Valeria volt az, a férjem cégének egyik alkalmazottja.

A dohányzóasztalon egy iratokkal teli mappa hevert.

Friss virágok álltak a vázában, mellettük egy olyan csésze, amelyet még soha nem láttam.

A családi fényképeink közül több is eltűnt a polcokról.

Senki sem állt fel, hogy üdvözöljön.

Elsőként az anyósom szólalt meg.

„Na végre, Mariana, hogy megérkeztél! Ideje lenne már az élőkkel is foglalkoznod, és abbahagynod a halottak siratását.”

A szavai úgy hasítottak belém, mintha kést döfött volna a mellkasomba.

Alejandro elém tolta a mappát.

„Írd alá. Valeria terhes, és szeretnénk végre elkezdeni az új életünket.”

A nő hasára pillantottam.

Aztán a férjemre néztem.

De a legrosszabb még csak ezután következett.

Patricia a lépcső felé mutatott, és olyan hátborzongató nyugalommal mosolygott, hogy végigfutott a hideg a hátamon.

„Ja, és amikor összepakolod a holmidat, a hálószobádat is ürítsd ki! Már eldöntöttük, hogy abból lesz a babaszoba.”

2. RÉSZ

„A babaszoba?” – ismételtem meg döbbenten, az anyósomra meredve. „Ti éppen felosztjátok egymás között az otthonomat, miközben én az apámat temetem?”

Patricia összefonta a karját a mellkasa előtt.

„Ne kezdd megint a drámázást! Valeria újabb gyermeket fog szülni Alejandrónak. A jövőre is gondolnunk kell.”