„És Sofía? Ő már nem számít a fiának?”

„Ne forgasd ki a szavaimat! A kislány természetesen továbbra is a családunkhoz tartozik. De Alejandrónak is joga van a boldogsághoz.”

A férjem felé fordultam.

„Mióta vagytok együtt?”

Alejandro ingerülten felsóhajtott.

„A mi kapcsolatunk már régen véget ért. Te folyton az apáddal voltál elfoglalva. Nekem is vannak szükségleteim.”

Néhány másodpercig egyetlen szót sem tudtam kinyögni.

Miközben én éjszakákon át a kórház kényelmetlen székein aludtam, és végigkísértem apámat a kezeléseken, a férjem egy másik nővel bújt ágyba.

Ráadásul a saját anyja segített neki eltitkolni az egészet.

Valeria lesütötte a szemét.

„Alejandro azt mondta, hogy ti már különváltatok.”

„És azt is elmondta, hogy apám betegsége előtt még ugyanabban a hálószobában aludtunk?”

Valeria meglepetten fordult Alejandro felé.

A férjem az asztalra csapott.

„Elég legyen! Nem azért hívtalak ide, hogy a magánéletünkről vitatkozzunk!”

Kinyitottam a mappát.

A válási megállapodás szerint megtarthattam volna az autómat, és kaptam volna kétszázezer pesót.

Alejandro viszont megtartotta volna a cégét és azt a házat is, amelyben tizenhárom éven át éltünk.

Kétszer is elolvastam a címet.

A zapopani otthonunk volt az.

Az a ház, amelyet apám jóval az esküvőnk előtt vásárolt, majd a rendelkezésünkre bocsátott, hogy Alejandro és én ott kezdhessük meg a közös életünket.

Lassan felemeltem a fejem.

„Mégis milyen jogon akarod megtartani ezt az ingatlant?”

Alejandro önelégülten elmosolyodott.

„Én fizettem a felújításokat. Kicseréltettem a padlót, megjavíttattam a tetőt. Ez a ház ugyanannyira az enyém is.”

„Apám soha nem adta el neked.”

„Az apád meghalt, Mariana. Most már más a helyzet.”

Egyszerre öntött el a fájdalom és az undor.

Patricia közbeszólt.

„Ne légy már ilyen kapzsi! Apádnak ott volt a guadalajarai háza is. Odaköltözhetsz Sofíával.”

Abban a pillanatban valami szörnyűségre döbbentem rá.

Nem csupán a válásunkat tervezték el előre.

Már azt is eldöntötték, hol fogok élni a lányommal, milyen holmikat tarthatunk meg, és melyik szobába költözik majd be az új család.

Mindezt még azelőtt, hogy apa meghalt volna.

„Mikor készíttetted el ezeket a papírokat?” – kérdeztem.

Alejandro kerülte a tekintetemet.

„Múlt héten.”

Múlt héten.

Amikor az apám még minden egyes lélegzetvételért küzdött.

Lassan becsuktam a mappát.

„Beleegyezem a válásba.”

Valeria felkapta a fejét.

Az anyósom elégedetten elmosolyodott.

Alejandro már nyújtotta is felém a tollat.

„Tudtam, hogy ezt kulturáltan is el tudjuk intézni.”

„De egyetlen papírt sem írok alá, amíg egy ügyvéd át nem nézte őket.”

A mosoly azonnal lehervadt az arcáról.

Elővettem a telefonomat, és felhívtam Ricardo Mendozát, azt az ügyvédet, aki hosszú éveken át intézte apám jogi ügyeit.

Szinte azonnal felvette.

„Mariana, kedvesem! Őszinte részvétem Ernesto úr halála miatt.”

„Köszönöm, Mendoza ügyvéd úr. Valamit szeretnék kérdezni. Apám valaha Alejandro nevére íratta a zapopani házunkat?”

A vonal túlsó végén csend lett.

„Amennyire én tudom, nem. De ezt ellenőriznünk kell a tulajdoni okirat és az ingatlan-nyilvántartás alapján.”

Bekapcsoltam a kihangosítót.

„A férjem most éppen belefoglalta ezt az ingatlant a válási megállapodásunkba.”

Ricardo néhány másodpercig hallgatott.

Aztán komoly hangon megszólalt.

„Semmit ne írj alá! Először át kell vizsgálnunk apád hagyatékát, a házassági vagyonjogi helyzeteteket, és pontosan tisztáznunk kell, mely vagyontárgyak tartoznak valóban hozzátok.”

Alejandro felpattant.

„Kapcsold ki azt a rohadt telefont! A magánügyeink nem tartoznak idegenekre!”

Egyenesen a szemébe néztem.

„Abban a pillanatban, amikor megpróbáltad elvenni az otthonomat, te magad tetted ezt ügyvédekre tartozó üggyé.”

Lefényképeztem az elém tett iratokat.

Végül Alejandro, látható bosszúsággal, egy másolatot is átadott nekem.

Mielőtt letettük volna a telefont, Ricardo még hozzátette:

„Mariana, van itt még valami. Édesapád közjegyző előtt tett rendelkezéseket is hátrahagyott. Ráadásul van egy szerződés, amelyet mindenképpen át kell néznünk. Fontos lenne, hogy holnap bejöjj az irodámba.”

Összeráncoltam a homlokomat.

„Miféle szerződés?”

„Egy olyan, amelyen a férjed aláírása szerepel.”

Alejandro mozdulatlanná dermedt.

Az anyósom arca falfehérré vált.

Amióta beléptem a házba, most először fordult elő, hogy egyiküknek sem volt előre kigondolt válasza.

Amikor pedig Ricardo megemlítette, mekkora pénzösszeg szerepel abban a szerződésben, Alejandro olyasmit mormolt, amitől megfagyott a vér az ereimben.

„Az apád megígérte, hogy ezt soha nem fogja ellenem felhasználni.”

3. RÉSZ

„Másfél millió peso” – ismételtem meg lassan. „Miféle pénzről beszél, Mendoza ügyvéd úr?”

Alejandro visszaroskadt a fotelbe.

Az anyósom idegesen igazgatni kezdte a haját.

Ricardo hangja tisztán hallatszott a telefonból.

„Négy évvel ezelőtt Ernesto úr másfél millió pesót adott kölcsön a férjednek, hogy megmentse a vállalkozását a csődtől. Van egy aláírt kölcsönszerződésünk, és a banki átutalás bizonylata is megvan.”