„Ne felejtsd el, hogy magadra is vigyáznod kell.”
Akkor értettem meg igazán, hogy apa nem egyszerűen egy házat hagyott rám.
Arra is megtanított, hogyan védjem meg mindazt, ami valóban fontos.
A harmadik mappában a másfél millió pesóról szóló kölcsönszerződés lapult.
„Miután a hagyatéki eljárás jogerősen lezárul, a követelés a végrendelet és a törvény rendelkezései szerint arra száll át, aki jogosult rá” – magyarázta Ricardo. „Édesapád halála nem szünteti meg Alejandro visszafizetési kötelezettségét.”
A szerződésre néztem.
„Nem akarom tönkretenni Alejandrót.”
„Egy érvényes szerződés teljesítését követelni nem ugyanaz, mint tönkretenni valakit.”
Sokáig bámultam a férjem aláírását.
Tizenhárom éven át azt hittem, hogy szeretni valakit azt jelenti, feltétel nélkül megbízni benne, és soha semmit nem megkérdőjelezni.
Apa most megmutatta, mekkorát tévedtem.
A következő hetek rendkívül nehezek voltak.
Alejandro a közös ismerőseinknek azt kezdte mesélni, hogy el akarom venni tőle a vállalkozását, és az utcára akarom juttatni.
Az anyósom pedig mindenhol azt hangoztatta, hogy amióta megörököltem apám vagyonát, pénzéhes és kapzsi nővé változtam.
Ricardo azonban azt tanácsolta, ne reagáljak a pletykákra.
„Hagyd, hadd beszéljenek, Mariana. Mi a dokumentumokra és a bizonyítékokra támaszkodunk.”
Amikor átvizsgáltuk azokat a pénzügyi iratokat, amelyek jogszerűen kerültek be az eljárásba, újabb meglepetés ért bennünket.
Mindössze néhány nappal azelőtt, hogy Alejandro közölte volna velem a válási szándékát, hatszázötvenezer pesót utalt át arról a bankszámláról, amelyen éveken át közösen gyűjtöttük a megtakarításainkat.
A pénz Patricia számlájára került.
Az ügyvédeink jelenlétében tartott egyik megbeszélésen szembesítettem vele.
„Miért utaltál át ekkora összeget az anyádnak?”
„Egy régi kölcsönt fizettem vissza neki.”
„Van erről szerződésed vagy bármilyen igazolásod?”
Nem válaszolt.
Patricia azt állította, hogy csupán családon belüli megállapodásról volt szó.
Amikor azonban arra kérték, hogy mutassa be az ezt igazoló dokumentumokat, ő sem tudott semmit felmutatni.
A pénz egy részét ráadásul már fel is használták arra, hogy lefoglalózzanak egy lakást az egyik rokonuk nevére.
Ekkor végre megértettem, miért akarta Alejandro annyira, hogy minél gyorsabban aláírjam a vagyonával kapcsolatos mindenféle követelésemről való lemondást.
Nem egyszerűen el akart válni.
Azt is ő akarta meghatározni, mennyi mindent tudhatok meg, mielőtt elkezdjük alaposan átvizsgálni a közös pénzügyeinket.
De a legundorítóbb meglepetés csak egy hónappal később érkezett.
Alejandro előállt egy fénymásolt dokumentummal.
Azt állította, hogy az apám írásos engedélye szerepel rajta, amely szerint a házat kettőnknek ajándékozta.
A lap alján egy aláírás volt látható, amely megdöbbentően hasonlított apám kézjegyére.
Felfordult a gyomrom.
„Honnan szerezted ezt?”
Alejandro elmosolyodott.
„Úgy látszik, az apád azért neked sem mondott el mindent.”
Ricardo alaposan megvizsgálta a másolatot.
„Meg kell találnunk az eredeti dokumentumot, tisztáznunk kell a származását, és ellenőriznünk kell, történt-e bármilyen kapcsolódó közjegyzői eljárás.”
Alejandro ügyvédje megígérte, hogy beszerzi az eredetit.
De soha nem mutatta be.
Ráadásul az első ellenőrzések máris ellentmondásokat tártak fel a fénymásolaton szereplő közjegyzői adatokban.
Ricardo elmagyarázta, hogy még ha apámnak valóban szándékában állt volna is elajándékozni a házat, ez az egyetlen papírlap önmagában akkor sem bizonyítja az ingatlan tulajdonjogának érvényes átruházását.
„Vannak gyanús körülmények, amelyeket ki kell vizsgálnunk, Mariana. De amíg az illetékes hatóságok nem állapítják meg, mi történt valójában, senkit sem vádolunk okirat-hamisítással.”
Egyetértettem vele.
Nem akartam bűncselekményeket kitalálni pusztán azért, hogy bosszút állhassak.
Az igazságot akartam tudni.
Nem sokkal később egy teljesen váratlan telefonhívást kaptam.
Valeria volt az.
„Mariana, beszélnem kell veled.”
Beleegyeztem, hogy Ricardo irodájában találkozzunk.
Valeria smink nélkül érkezett, láthatóan idegesen. Egy mappát és a telefonját szorongatta.
„Alejandro azt mondta, hogy a ház az övé. Megígérte, hogy ott fogunk élni a kisbabánkkal.”
Nem feleltem.
„Azt is mondta, hogy ti már hónapok óta külön éltek.”
Egyenesen ránéztem.
„De azt tudtad, hogy még mindig a férjem.”
Valeria lehajtotta a fejét.
„Igen.”
„Akkor ne próbálj úgy tenni, mintha mindenért kizárólag ő lenne a felelős.”
Sírni kezdett.
Aztán megmutatott néhány üzenetváltást.
Az egyikben Alejandro már hetekkel apám halála előtt ezt írta neki:
„Ha végre túl leszünk ezen a kórházi hercehurcán és a temetésen, egyszerűen az orra elé teszem a válási papírokat. Mariana annyira össze lesz törve, hogy gondolkodni sem lesz képes, nemhogy vitatkozni.”
Le kellett tennem a telefont az asztalra.
