A biztonsági kamerák felvételein láttam, ahogy az anyósom eltömíti a borospincém szellőzőnyílását, majd megnyitja a gázcsapot. Aznap este a férjem gyengéden átölelt, és azt mondta: „Holnap menj le a pincébe, és hozd fel a legdrágább palack bort.” Úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék. Másnap reggelinél azonban a kezébe adtam a pince kulcsát, hogy ő maga menjen le érte. Néhány órával később hatalmas robbanás rázta meg a házunkat… Amikor pedig az anyósom meglátta, hogy életben vagyok, olyasmit kiáltott, amivel egyetlen pillanat alatt leleplezte magát.
1. RÉSZ
– Holnap a menyed odalent fog meghalni. És mindenki azt fogja hinni, hogy baleset történt – suttogta az anyósom a borospincénk biztonsági kamerája előtt.
Hallani persze nem hallhattam a szavait, mert a felvételnek nem volt hangja.
De tisztán láttam, ahogy mozog a szája, miközben építési purhabbal tömíti el a szellőzőnyílást. Később pedig rábukkantam egy üzenetre, amelyben szinte pontosan ugyanezeket a szavakat írta le.
Abban viszont semmi kétségem nem lehetett, amit a saját szememmel láttam.
Beatriz, az az asszony, aki minden este áhítatosan imádkozta a rózsafüzért, a pincében lévő gázberendezéssel babrált, majd lopakodva távozott, miközben idegesen körbepillantott, nehogy valaki észrevegye.
Mariana Salcedónak hívnak. Harmincnyolc éves vagyok, és egy borászat tulajdonosa a mexikói Baja Californiában, a Valle de Guadalupe borvidéken.
Apám néhány hektár földet hagyott rám.
Meg egy hatalmas adósságot.
Közel tizenöt éven át dolgoztam megállás nélkül, hogy abból a földből elismert vállalkozást építsek. Szüreteket szerveztem, hordókat ellenőriztem, kereskedőkkel tárgyaltam, és szinte minden ébren töltött órámat a borászatnak szenteltem.
A férjem, Alejandro, csak később lépett be az életembe.
Amikor megismertem, éttermi berendezéseket értékesített.
Én adtam neki kereskedelmi vezetői állást, bemutattam az üzleti kapcsolataimnak, és még egy kisebb tulajdonrészt is juttattam neki a cégemből.
Hét évvel később már mindenki tisztelettel csak úgy emlegette:
„Az igazgató úr.”
Beatriz három éve lakott velünk.
Ez idő alatt egyetlen számlát sem fizetett ki.
Ennek ellenére rendszeresen kioktatott arról, hogy egy tisztességes feleségnek engedelmeskednie kell a férjének, és hálásnak kell lennie azért, hogy a férje családja egyáltalán befogadta.
Én pedig szó nélkül tűrtem a megjegyzéseit.
Alejandro ugyanis minden alkalommal ugyanazt mondta:
– Ugyan, drágám, már öreg. Ne vedd magadra, amit mond.
Azon az estén egyedül ültem a dolgozószobámban, és két különböző adathordozóra is elmentettem a biztonsági kamera felvételét.
Az egyik felem legszívesebben azonnal Beatriz elé állt volna, és a szemébe kiáltotta volna, hogy mindent láttam.
De volt bennem valami más is.
Egy sokkal hidegebb, józanabb hang, amely figyelmeztetett.
Egy asszony, aki még a saját telefonját is alig tudta kezelni, nem találhatott rá véletlenül pontosan arra a gázvezetékre.
Ekkor lépteket hallottam.
Alejandro lépett be a dolgozószobába, kezében egy csésze meleg tejjel.
Odajött hozzám, és gyengéden egy pulóvert terített a vállamra.
– Már megint ilyen sokáig dolgozol, szépségem? Holnap pihenj egy kicsit. És eszedbe se jusson lemenni a borospincébe.
A hangja olyan szeretetteljes volt, hogy felfordult tőle a gyomrom.
Aztán észrevettem valamit.
A nadrágjára egy apró, fehér habdarab tapadt.
Pontosan olyan, amilyet néhány perccel korábban a kamerafelvételen láttam.
– Nem érzem jól magam. Nem kérek tejet – feleltem.
Alejandro nem vitatkozott.
Letette a csészét, homlokon csókolt, majd visszament a hálószobába.
Amint eltűnt, óvatosan kinyitottam a széfet, ahol az ingatlanpapírjainkat és a biztosítási szerződéseinket tartottuk.
Megtaláltam azt az életbiztosítást, amelynek megkötéséhez Alejandro olyan makacsul ragaszkodott, miután egyszer súlyosabban megbetegedtem.
Nyolcvanmillió mexikói peso.
A dokumentum alatt egy másik irat feküdt.
A kedvezményezett megváltoztatására vonatkozó kérelem.
A szüleim neve eltűnt róla.
Helyettük már csak Alejandro szerepelt.
Egyedüli kedvezményezettként.
A papír alján pedig ott állt az aláírásom.
Vagyis valami, ami az utolsó apró vonásig pontosan úgy nézett ki, mint az aláírásom.
Csakhogy nem én írtam oda.
Tökéletes hamisítvány volt.
Leroskadtam a padlóra.
Még sírni sem tudtam.
Ez már nem egyszerű pénzügyi vita volt.
Nem is egy mindenbe beleavatkozó anyós története.
A saját férjem és az édesanyja előre megtervezték a halálomat.
Ekkor Alejandro hangja hallatszott a hálószobából.
– Ja, majdnem elfelejtettem! Holnap egy nagyon fontos üzleti partner érkezik. Szükségem lesz arra a különleges, tartalékolt Cabernet-re, amit a pince leghátsó részében őrzöl.
Abban a pillanatban mindent megértettem.
Ezért akarták, hogy pontosan oda menjek le.
Lassan vettem egy mély levegőt.
Aztán nyugodtan válaszoltam:
– Rendben. Majd felhozom.
Lefekvés előtt észrevettem, hogy felvillan Alejandro telefonjának képernyője.
A készüléket a komódon hagyta.
Az üzenetet Beatriz küldte.
„Mindent pontosan úgy csináltam, ahogy kérted, fiam. Holnap végre megkapjuk, ami jogosan jár nekünk.”
