– A lányom azért kapta ezeket a lakásokat, mert az a férfi szerette őt! – ordította Rosa. – Neked így is több pénzed van, mint amennyire szükséged lehet!

– Olyan pénzből vette őket, ami nem az övé volt – válaszoltam. – Attól, hogy a lakások Claudia nevén szerepelnek, a banki átutalások még nem tűnnek el.

Iván öklével az asztalra csapott.

– Ha miattad mindenünket elveszítjük, azt nagyon meg fogod bánni!

Nem vitatkoztam velük tovább.

Lucía gondoskodott arról, hogy a fenyegetés hivatalosan is rögzítésre kerüljön, majd felszólította őket, hogy hagyják el az irodámat.

Aznap délután újra és újra a fényképen látott kisbabára gondoltam.

Soha nem találkoztam vele.

Azt sem tudtam, jól van-e.

A hatóságok segítségével végül sikerült ellenőrizni a fénykép hátoldalára írt címet.

Az egyik vizsgálat alá vont lakáshoz tartozott.

Amikor a hatóságok megjelentek az ingatlannál, hogy biztosítsák a vagyontárgyakat és megvizsgálják a körülményeket, Rosa és több rokona éppen háztartási gépeket, ékszereket és bútorokat hordott ki a lakásból.

Olyan hangosan tiltakoztak, hogy eleinte senki sem hallotta meg a gyenge sírást, amely az egyik apró szobából szűrődött ki.

A helyszínen tartózkodott a mexikói gyermekvédelmi szolgálat, a DIF egyik munkatársa is.

Őt korábban figyelmeztették, hogy a lakásban esetleg egy kisgyermek is lehet.

Amikor kinyitotta a szoba ajtaját, megdermedt.

Ott feküdt a baba.

Egy sebtében összeállított kiságyban.

Teljesen egyedül.

Egyetlen felnőtt sem volt mellette.

A gyermek lázas volt, és sürgős orvosi ellátásra szorult.

A szociális munkás azonnal mentőt hívott.

– Ő Claudia kisfia? – kérdeztem Rosától.

– Egy teher, amit a lányom a nyakunkon hagyott – felelte az asszony, anélkül, hogy akár csak a gyerekszoba felé fordult volna. – Most, hogy elveszed tőlünk a lakásokat, kíváncsi vagyok, ki fogja eltartani.

Ezek a szavak olyan haragot ébresztettek bennem, amilyet addig még soha nem éreztem.

De nem a kisfiúra haragudtam.

Hanem azokra a felnőttekre, akik képesek voltak egy védtelen csecsemőre nézni, és úgy beszélni róla, mintha csak egy kifizetetlen számla lenne.

Elkísértem a mentőszolgálatot a kórházba, és kifizettem azokat a sürgős kiadásokat, amelyeket lehetőségem volt átvállalni.

Ezután a gyermekvédelmi szolgálat megkezdte annak vizsgálatát, hogy ki vállalhatná a felelősséget a kisfiúért.

Egy későbbi rokonsági vizsgálat megerősítette, hogy valóban Alejandro volt az édesapja.

Ez a gyermek nem választhatta meg a szüleit.

És nem választhatta meg a hazugságaikat sem.

Én pedig nem akartam őt bűnössé tenni azért, amit a felnőttek elkövettek.

Egy nap az egyik ápolónő megkérdezte tőlem:

– Arra gondol, hogy maga nevelné fel?

– Nem tudom – feleltem.

Hónapok óta ez volt a legőszintébb válaszom.

– Biztos akarok lenni abban, hogy biztonságban lesz. Egyelőre csak ezt tudom megígérni.

A kisbaba szerencsére felépült.

A hatóságok közreműködésével ideiglenesen nevelőszülőkhöz került, amíg megvizsgálták a hosszú távú elhelyezésének lehetőségeit.

Megkértem őket, hogy amennyiben a törvény és a szakemberek megfelelőnek tartják, tájékoztassanak a gyermek hogylétéről.

Nem váltam egyik pillanatról a másikra az édesanyjává.

Az, hogy segítettem neki, nem törölte el a múltat.

És nem is jelentette azt, hogy olyan szeretetet kellene színlelnem, amelynek valódi jelentését még magam is csak lassan kezdtem megérteni.

Iván azonban semmiből sem tanult.

Először névtelen üzenetek érkeztek.

„Add vissza, ami a miénk!”

Aztán valaki felhasította a terepjáróm gumiabroncsait.

Nem sokkal később sértő feliratok jelentek meg a borászat falain.

Minden üzenetről képernyőképet készítettem.

Feljelentéseket tettem, és Raúllal, valamint a biztonsági személyzettel együtt megerősítettem a birtok védelmét.

Lucía elérte, hogy a fenyegetések ügyében folyamatban lévő eljárás alatt védelmi intézkedéseket rendeljenek el.

Egyik éjszaka hatalmas vihar tombolt.

Iván egy felfeszített szolgálati ajtón keresztül behatolt az épületbe.

Éppen az irodámban ültem, és a készletnyilvántartásokat ellenőriztem.

Hirtelen üvegcsörömpölést hallottam.

Aztán egy ismerős férfihangot a folyosóról.

– Gyere elő, Mariana! Írd alá, hogy lemondasz a lakásokról, különben megfizetsz a húgomért!

Eszem ágában sem volt szembeszállni vele.

Azonnal bekapcsoltam a néma riasztót, majd a védett folyosón keresztül a termelési részleg felé indultam.

A biztonsági kamerák rögzítették, ahogy Iván követett, és közben mindent összetört, ami az útjába került.

Sikerült elérnem egy hűtött helyiséget.

Beléptem, és becsuktam magam mögött a biztonsági ajtót.

Iván a másik oldalon rekedt.

Vastag, megerősített üveg választott el bennünket egymástól.

Nem tudott elérni.

Dühödten ütni kezdte az üveget.

Én közben a 911-es segélyhívóval beszéltem.

Amikor a rendőrök megérkeztek, Iván még mindig ott volt.