Amikor Alejandro válaszolt neki, világossá vált számomra, hogy egyetlen nappal sem akarnak tovább várni.

2. RÉSZ

Másnap reggel Beatriz zöld szószos chilaquilesszel, frissen főzött kávéval és olyan hamis mosollyal fogadott, hogy legszívesebben az arcába sikítottam volna.

A nyakában ott lógott a Szűz Máriát ábrázoló medál, amelyet az esküvőnk napján ajándékozott nekem.

– Kislányom, ma le fogsz menni a pincébe megnézni a boraidat? – kérdezte, miközben még egy kis szószt szedett a tányéromra.

– Nem. Időpontom van egy ensenadai wellnessközpontba. Egy kis pihenésre van szükségem.

Az anyósom akaratlanul is megkönnyebbülten felsóhajtott.

Alejandro, aki éppen akkor ült le az asztalhoz, már kevésbé tudta leplezni a meglepetését.

– És mi lesz a borral, amit az ügyfelemnek ígértél? – kérdezte.

Belenyúltam a táskámba, elővettem a borospince elektronikus kulcsát, és letettem az asztalterítőre.

– A te vendéged, Alejandro. Menj le érte te. A leghátsó polcon találod. Tudod, annál, amelyikről mindig azt mondod, hogy olyan, mint egy labirintus.

Láttam, ahogy a tekintete a kulcs és az arcom között cikázik.

Néhány másodpercig habozott.

Aztán elvette a kulcsot, és becsúsztatta a zakója zsebébe.

– Persze, szerelmem. Csak élvezd a pihenést.

Amikor kiléptem a házból, annyira remegett a lábam, hogy alig tudtam járni.

De nem a wellnessközpontba mentem.

Egy közeli kilátóponthoz hajtottam, ahonnan jól láttam a birtokunkhoz vezető utat.

Még hajnalban felhívtam az ügyvédemet, és elküldtem neki a kamerafelvételt, valamint a meghamisított biztosítási dokumentum másolatát.

Határozottan felszólított, hogy azonnal hagyjam el a házat, és értesítsem a segélyszolgálatokat a veszélyről.

Az autómban ülve figyeltem a külső biztonsági kamerák élő képeit, miközben megpróbáltam kapcsolatba lépni a polgári védelemmel.

Pontosan 10 óra 45 perckor egy piros autó jelent meg a felhajtón.

Alejandro szállt ki a vezetőülésből.

Megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót egy fehér ruhát viselő fiatal nőnek.

Aztán megcsókolta.

Ott, a házunk bejárata előtt.

Pontosan azon a helyen, ahol előző délután még én öleltem át őt.

Azonnal felismertem a nőt.

Claudia volt az.

Az állítólagos marketingtanácsadó, aki hónapok óta elkísérte Alejandrót az üzleti útjaira.

A derekukat átkarolva indultak befelé.

Alejandro zsebében ott volt a borospince kulcsa.

Újra tárcsáztam a 911-et.

Bediktáltam a pontos címünket, és figyelmeztettem az operátort, hogy valószínűleg gázszivárgás van a házban.

A diszpécser azt mondta, maradjak biztonságos távolságban.

Néhány perccel később hatalmas robbanás dörrent.

A lökéshullámtól még az autóm ablakai is beleremegtek.

A szőlőültetvények mögül sűrű, fekete füstoszlop emelkedett az ég felé.

Visszahajtottam a birtokra.

Rendőrautók és tűzoltókocsik között haladtam el.

A ház földszintje teljesen romokban hevert.

Egy rendőr megállított, mielőtt átléphettem volna a lezárt területet jelző szalagot.

– A férjem bent van! – sikítottam.

Ekkor Beatriz jelent meg a szomszédok között.

Keservesen zokogott, és olyan erősen szorongatta a nyakában lógó Mária-medált, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami megmentheti.

– Szegény menyem! Istenem, Mariana! – jajveszékelt.

De amikor meglátott engem, amint sértetlenül állok előtte, a könnyei egyetlen pillanat alatt elapadtak.

– Te?! Hogyhogy még mindig élsz?! – szakadt ki belőle.

Észre sem vette, hogy egy rendőr minden szavát hallotta.

– Miről beszélsz? Hol van Alejandro? – kérdeztem.

Az arca azonnal megváltozott.

Először a füstöt nézte.

Aztán a borospince szétroncsolódott ajtaját.

Majd kétségbeesetten kiabálni kezdett a fia után.

Egy nyomozó lépett oda hozzánk.

Elmondta, hogy a pince környékén két felnőtt holttestét találták meg.

Az egyik mellett Alejandro karórája feküdt.

A másik közelében pedig egy karkötő, amelybe a C betűt vésték.

A holttestek személyazonosságát azonban még igazságügyi orvosszakértői vizsgálattal kellett megerősíteni.

Beatriz összerogyott egy székre.

Én pedig alig kaptam levegőt.

De a legszörnyűbb pillanat még csak ezután következett.

A nyomozó elővett egy kis tasakot, amelyet a romok közül mentettek ki.

Egy fénykép volt benne.

A képen Claudia egy kisbabát tartott a karjában.

A fénykép hátoldalára egy tijuanai címet írtak.

– Salcedo asszony – szólalt meg komoran a nyomozó. – Van valami ezzel a gyermekkel kapcsolatban, amiről feltétlenül tudnia kell.

3. RÉSZ

Azt hittem, már megtapasztaltam az árulás legszörnyűbb formáját.

Tévedtem.

A fényképen Claudia egy kórházi szobában ült.

A karjában egy újszülöttet tartott, akit világoskék takaróba bugyoláltak.

Mögötte Alejandro állt.

Úgy mosolygott, mintha ő lenne a világ legboldogabb embere.

A kép sarkában látható dátum négy hónappal korábbi volt.

Pontosan abból az időszakból, amikor Alejandro azt mondta nekem, hogy Monterreybe kell utaznia egy fontos szerződés megkötése miatt.

– Egyelőre nem tudjuk, ki ez a gyermek – magyarázta a nyomozó. – De a cím segíthet megtalálni a családját.