Ricardo ekkor kimondott egy mondatot, amelyet soha életemben nem fogok elfelejteni:

– Ana, úgy gondoljuk, hogy a férjed nemcsak meg akart ölni. Bizonyítékaink vannak arra, hogy a saját orvosod már a kezdetektől segíthetett neki.

3. RÉSZ

Soha nem hittem volna, hogy életem legfájdalmasabb napja nem az lesz, amikor eltemetem a szüleimet.

Hanem az a pillanat, amikor rájövök, hogy azok az emberek, akikben a legjobban megbíztam, összefogtak, hogy elvegyék az életemet.

A férjem a vagyonomat akarta.

A legjobb barátnőm a férjemet.

Az orvosom pedig láthatóan kész volt pénzért eladni a lelkiismeretét.

Azon a délutánon hosszú ideig ültem a kórházi szoba ablaka előtt, és Mexikóváros épületeit néztem.

Eszembe jutott Diego, ahogy három évvel korábban egy San Ángel-i vacsorán letérdelt elém.

– Ana, megígérem, hogy mindig vigyázni fogok rád. Még akkor is, amikor te már nem leszel képes gondoskodni magadról.

Most ezek a szavak szörnyű, hátborzongató jelentést kaptak.

Ricardo lépett be a szobába Elena Morales ügyvédnővel, aki büntetőügyekre szakosodott.

– Már megtettük a feljelentést az ügyészségen – magyarázta Elena. – A félretett ételmintát hivatalosan megvizsgálják. Emellett kikérjük a teljes egészségügyi dokumentációdat és a kapcsolódó pénzügyi iratokat.

– Le fogják tartóztatni őket?

– Azon dolgozunk, hogy olyan bizonyítékokat gyűjtsünk össze, amelyek a bíróság előtt is megállják a helyüket. Addig azonban a te biztonságod a legfontosabb.

A születésnapom óta először sírtam mások előtt.

Nem azért, mert sajnáltam magam.

Hanem mert három éven át egy olyan férfi mellett aludtam, aki talán soha nem is szeretett igazán.

A nyomozás gyorsabban haladt, mint vártam.

Az igazságügyi szakértők vizsgálatai megerősítették, hogy a tésztamaradék olyan anyagot tartalmazott, amely veszélyes a szívre.

Az orvosi eredményeimben is találtak arra utaló jeleket, hogy korábban már érintkezhettem ezzel az anyaggal.

Ez végre megmagyarázta a hónapok óta kínzó tüneteimet.

De volt valami, amit különösen nehezen tudtam feldolgozni.

Diego aggódó, gondoskodó viselkedése, valahányszor rosszul éreztem magam.

– Szerelmem, pihenned kell – mondogatta, miközben megigazította a párnámat.

– Ne dolgozz ennyit! Az egészséged minden vállalatnál többet ér.

Többször még Dr. Lunához is elkísért.

Most már azt gyanítottam, hogy ezek a látogatások is csupán egy gondosan megrendezett színjáték részei voltak.

Közben a pénzügyi dokumentumok átvizsgálása feltárta, hogy Diego egy technológiai vállalkozásba fektetett, amelyről később kiderült, hogy csalás volt.

A rossz befektetések miatt hatalmas adósságokat halmozott fel.

A cége a csőd szélén állt.

Ha a hitelezői egyszerre követelték volna vissza a pénzüket, elveszíthette volna az ingatlanjait, az autóit és gyakorlatilag mindent, amit addig felépített.

Ezt pedig semmiképpen sem akarta elfogadni.

Nekem viszont pontosan az volt meg, amire neki szüksége volt.

Egy nyereséges vállalat.

Tehermentes ingatlanok.

És egy örökség, amelyért a szüleim évtizedeken át keményen dolgoztak.

Diego számára az jelentette a problémát, hogy a házasságunkat vagyonelkülönítési rendszerben kötöttük.

Nem rendelkezhetett szabadon a vagyonommal.

Ugyanakkor ő volt a kedvezményezettje egy hatalmas összegű életbiztosításnak, és a korábbi végrendeletemben is szerepelt.

Ráadásul hónapok óta próbált rávenni, hogy adjak neki széles körű ügyintézési és irányítási jogokat a vállalatom felett.

Ekkor értettem meg igazán, hogy minden, az egészségemről szóló beszélgetésének, minden pihenésre buzdító tanácsának és minden hirtelen támadt gyengédségének célja volt.

Előbb meg akarta szerezni az irányítást.

Aztán végleg el akart tenni láb alól.

Még azon a héten felkerestem egy közjegyzőt, és megváltoztattam a végrendeletemet.

Visszavontam azokat a meghatalmazásokat is, amelyek bizonyos bankszámlák felett még jogokat biztosítottak Diegónak.

Emellett megkértem a biztosítótársaságot, hogy vizsgálja ki, milyen körülmények között kötötték meg az életbiztosításomat.

Mindent jogi tanácsadás mellett intéztem.

Egyetlen elhamarkodott lépést sem akartam tenni, amelyet Diego később a saját javára fordíthatott volna.

Amikor aláírtam az utolsó dokumentumot, Ricardo szomorúan nézett rám.

– Édesapád büszke lenne rád.

– Apám megtanított arra, hogyan védjem meg a vállalatunkat – feleltem. – Arra azonban soha nem gondoltam, hogy egyszer a saját férjemmel szemben kell majd megvédenem az életemet.

Két nappal később döntő jelentőségű hírt kaptunk.

A nyomozók kiderítették, hogy Sofía már négy hónappal korábban visszatért Mexikóba.

Nem azért jött haza, hogy meglátogassa a családját.

Ehelyett luxuslakást bérelt Polancóban, drága ruhákat vásárolt, és rendszeres pénzátutalásokat kapott egy Diego érdekeltségébe tartozó vállalkozástól.

De nem is ez volt a legfájdalmasabb.

Hanem az, amikor megtudtam, mikor kezdődött a viszonyuk.

Nem három hónapja.

Még csak nem is hat hónapja.

Már az esküvőnk előtt szeretők voltak.

Eszembe jutott a lánybúcsúm.

Sofía szervezte a partit, ő választotta ki a virágokat, és egész este azt ismételgette, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb nője.

Az esküvőm napján is mellettem állt.

Megigazította a fátylamat.

Megfogta a kezemet.

És azt mondta:

– Ígérd meg, hogy soha nem engeded meg egyetlen férfinak sem, hogy elvegye a boldogságodat!

Micsoda kegyetlen irónia!

Akkor már hónapok óta titokban ugyanazzal a férfival feküdt le, akihez én feleségül készültem menni.

Amikor Elena megmutatta a Sofíához kapcsolódó pénzmozgásokat, újabb részletre derült fény.

A barátnőm nem pusztán pénzt fogadott el.

Részt vett egy olyan társaság létrehozásában is, amely a lefoglalt dokumentumok szerint a vállalati részvényeim esetleges eladásából származó bevételt kapta volna meg.

Diego azt tervezte, hogy megörökli a cégemet.

Sofía pedig segített volna neki kifosztani.

A szüleim egy apró pueblai raktárhelyiségből építették fel azt a vállalkozást.

Édesanyám személyesen vezette a könyvelést, édesapám pedig egy kisteherautóval szállította ki az árut a megrendelőknek.

Én kartondobozok, gépek és olyan munkások között nőttem fel, akiket név szerint ismertem.

Diego és Sofía számára mindez semmit sem jelentett.

Ők csak a számokat látták.

Egy délután, amikor már egy biztonságos helyen tartózkodtam, felhívott az anyósom, Patricia asszony.

– Ana, hol vagy? Diego azt mondja, eltűntél, és azért nem veszed fel a telefont, mert idegösszeomlást kaptál.

A hangja inkább ingerültnek, mint aggódónak tűnt.

– Jól vagyok, Patricia asszony.

– Akkor gyere haza! A fiam teljesen kétségbe van esve. Ráadásul azt mondja, hogy zároltatsz bankszámlákat, és ezzel tönkreteszed az üzleteit.

Lehunytam a szemem.

Az anyósomat még ebben a helyzetben is Diego pénze érdekelte a legjobban.

– A fia elmesélte önnek, mit készített nekem a születésnapomon?

– Azt mondta, összevesztetek, mert a földre dobtad a vacsorát. Ana, neked mindig is nehéz természeted volt.

Mély levegőt vettem.

– Patricia asszony, azt az ételt jelenleg egy emberölési kísérlet bizonyítékaként vizsgálják.

Elhallgatott.

Aztán idegesen felnevetett.

– Ne beszélj ilyen képtelenségeket! Diego soha nem lenne képes ilyesmire.

– Én is pontosan ezt hittem.

Letettem a telefont.

Tíz perccel később üzenetet küldött:

„Egy tisztességes feleség nem teszi tönkre a férjét holmi pénzügyi problémák miatt.”