Daniel eszméletlenül feküdt előttem, és az élete egy rendkívül bonyolult műtéttől függött.

Az első néhány percben minden a tervek szerint haladt.

Aztán egy sokkal kiterjedtebb vérzést találtunk, mint amit a korábbi felvételek mutattak.

– Azonnal le kell szorítanunk ezt az eret! – mondta Valeria, miközben egy érfogót nyújtott felém.

Alaposan megvizsgáltam a területet.

A javaslata ugyan megállíthatta volna a vérzést, de egyúttal jelentősen megnövelte volna annak kockázatát, hogy létfontosságú idegi struktúrák sérüljenek.

– Jobban kell látnom a területet – feleltem. – Készítsék elő a műtéti mikroszkópot!

– Doktornő, időt veszítünk.

– Tökéletesen tisztában vagyok vele.

– Ha így folytatjuk, meghalhat!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Ha pedig meggondolatlanul cselekszünk, maradandó idegrendszeri károsodást okozhatunk neki. Koncentráljon a munkájára, Pineda doktornő!

Valeria összeszorította az ajkát.

Csaknem egy teljes órán át dolgoztunk, mire sikerült megfékeznünk a vérzést.

Amikor Daniel életfunkciói végre stabilizálódni kezdtek, úgy éreztem, hosszú idő után először ismét kapok levegőt.

Életben marad.

Kiléptem a műtőből, és nekidőltem a folyosó falának.

Épp az imént mentettem meg annak a férfinak az életét, akit egykor teljes szívemből szerettem.

Miközben a saját házasságom romokban hevert.

Három órával később egy ápolónő közölte velem, hogy Daniel magához tért.

Bementem a szobájába.

Lassan kinyitotta a szemét.

– Mariana?

Amikor meghallottam a nevemet az ő hangján, olyan fájdalom hasított belém, amelyről azt hittem, már régen magam mögött hagytam.

– Baleseted volt. Most pihenned kell.

Daniel megpróbált elmosolyodni.

– Mindig tudtam, hogy egyszer nagyszerű orvos lesz belőled.

Elfordítottam a tekintetemet.

Az ágya melletti asztalon egy átlátszó zacskó hevert a személyes holmijaival.

A kulcsai és a pénztárcája között megpillantottam egy apró, szív alakú fémkulcstartót.

Pontosan olyat, amilyet egyetemista korunkban vettünk magunknak.

Kettőt vásároltunk.

Az egyik az övé volt, a másik az enyém.

Az enyémet még mindig őriztem.

– Miért tartottad meg? – kérdeztem halkan.

Daniel előbb a kulcstartóra nézett, aztán rám emelte a tekintetét.

– Mert vannak ígéretek, amelyeket az ember soha nem felejt el.

Könnyek gyűltek a szemembe.

– Te megszegted a mi ígéretünket.

Az arckifejezése megváltozott.

– Mariana, vannak dolgok, amelyeket soha nem mondtam el neked.

– Akkor tizenhat évvel ezelőtt kellett volna elmondanod őket.

Mielőtt válaszolhatott volna, kimentem a szobából.

Aznap este visszatértem a zapopani otthonunkba.

Adrián állítólag Monterreyben intézett üzleti ügyeket.

Felhívtam Patriciát, a legjobb barátnőmet az egyetemi éveink óta.

– Meg kell kérdeznem valamit. Emlékszel arra a napra, amikor Daniel eltűnt?

A vonal túlsó végén hosszú csend támadt.

– Mariana, volt valami, amit akkoriban egyszerűen nem akartál meghallani.

– Most már tudnom kell.

– Láttam, ahogy Daniel beszállt egy fekete terepjáróba az egyetem előtt. Halálsápadt volt. Adrián és az apja már bent ültek a kocsiban.

Mozdulni sem tudtam.

– Egészen biztos vagy benne?

– Teljesen. Másnap pedig megérkezett az a levél, amelyben Daniel azt írta, hogy már nem szeret téged.

Hirtelen felidéződött bennem minden.

Ahogy Adrián néhány héttel később megjelent, hogy megvigasztaljon.

Ahogy kifizette a számláimat, amikor még rezidensként dolgoztam.

Ahogy lassanként elérte, hogy megszakítsam a kapcsolatot több régi barátommal.

Amit mindeddig gondoskodásnak hittem, talán valójában az irányítás eszköze volt.

Bementem a férjem dolgozószobájába.

Az egyik szekrényben régi dobozokat őrzött, tele a családi építőipari vállalat irataival.

A tizenhat évvel korábbi dokumentumokat kezdtem keresni.

Szerződéseket, bankszámlakivonatokat és ingatlanfejlesztésekhez kapcsolódó közjegyzői okiratokat találtam.

Aztán váratlanul egy ismerős név bukkant fel.

Tomás Ortega.

Daniel apja.

Egy vállalati hitelért vállalt egyetemleges kötelezettséget.

A dokumentum alatt fizetési felszólítások hevertek, valamint egy iratcsomó, amely az Ortega család lakásához kapcsolódott.

Eszembe jutott, hogy Daniel apja nem sokkal a szakításunk előtt agyvérzést kapott.

Folytattam a keresést.

A doboz alján egy neurológiai rehabilitációs klinika fizetési bizonylatát találtam.

A Salgado család építőipari vállalata elképesztően nagy összeget fizetett ki a kezelésért.

A bizonylathoz egy másik lapot is hozzákapcsoltak.

A címe ez volt:

„A Daniel Ortegával kötött megállapodás feltételei”.

Az oldal alján egy aláírást pillantottam meg.

Adriánét.

Remegő kézzel felemeltem a dokumentumot, és olvasni kezdtem.

Az első pont Tomás Ortega orvosi kezelésének költségeiről szólt.

A második bizonyos pénzügyi követelések elengedését szabályozta.

Ám amikor a harmadik ponthoz értem, egyszerűen összecsuklottak a lábaim.

Le kellett ülnöm a földre.

Mert ott, feketén-fehéren, az én teljes nevem szerepelt.

És abban a pillanatban megértettem, hogy Daniel tizenhat évvel korábbi eltűnése egyáltalán nem a saját szabad döntése volt.

3. RÉSZ

A harmadik pont így szólt:

„Daniel Ortega kötelezettséget vállal arra, hogy véglegesen megszakítja kapcsolatát Mariana Ríosszal, a jövőben semmilyen formában nem lép kapcsolatba vele, és elhagyja Guadalajarát. A megállapodás megszegése esetén a Tomás Ortega orvosi kezelésére biztosított pénzügyi támogatás felfüggeszthető.”