A szavai úgy csapódtak belém, mintha valaki egy még mindig vérző sebet tépett volna fel.
– Én is anya akartam lenni.
– Csakhogy nem sikerült. Inkább hálásnak kellene lenned, amiért a fiam ennyi éven át egyáltalán elviselt.
Régebben biztosan elsírtam volna magam előtte.
Ezúttal azonban az ajtóhoz léptem, és szélesre tártam.
– Távozzon!
– Hogy merészelsz így beszélni velem?!
– Soha többé nem alázhat meg azért, mert nem lehet gyermekem.
Beatriz dühösen közelebb lépett.
– A családunk nélkül egy senki vagy!
– A családja kihasználta Daniel Ortega apjának betegségét, hogy rákényszerítse Danielt a szakításra. És nálam vannak a bizonyítékok.
Anyósom arca egy pillanat alatt elvesztette minden színét.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz.
– Akkor bizonyára nem lesz kifogása az ellen, hogy a hatóságok átvizsgálják ezeket az iratokat.
Beatriz mozdulatlanná dermedt.
Aztán felkapta a táskáját, és búcsú nélkül távozott.
Azt hittem, végre egy kis nyugalom vár rám.
Tévedtem.
Két nappal később beléptem a kórház személyzeti pihenőjébe.
Valeriát több kollégánk vette körül.
Amikor meglátott, elmosolyodott, és gyengéden végigsimított a hasán.
– Csodálatos hírem van! Terhes vagyok!
Néhány orvos azonnal gratulált neki.
Aztán egyenesen rám nézve hozzátette:
– Adrián még nem tud róla. Meg akarom lepni. Végre igazi családot alapíthatunk!
Valami összetört bennem.
Éveken át arról álmodoztam, milyen érzés lehet majd elmondani a férjemnek, hogy kisbabát várok.
Most pedig a szeretője épp ezt a hírt jelentette be a kollégáim előtt.
De nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy lássa az összeomlásomat.
– Gratulálok, Valeria – feleltem nyugodtan. – Remélem, az anyaság megtanít arra a felelősségtudatra, amely orvosként még mindig hiányzik belőled.
Felvettem a kávémat, és kisétáltam.
Amikor egy üres mosdóba értem, bezártam magam mögött az ajtót.
A pohár kicsúszott a kezemből.
Térdre rogytam, és hangtalanul sírni kezdtem.
Nem egy ártatlan kisbabára voltam féltékeny.
Az fájt, hogy eszembe jutott, milyen hosszú időn keresztül engedtem másoknak, hogy értéktelennek és hiányosnak érezzem magam.
Végül megmostam az arcomat, és visszamentem dolgozni.
Valeria eközben forrongott a dühtől.
A kórházigazgató ugyanis nem sokkal korábban közölte vele, hogy több műtői incidens és szakmai nézeteltérés miatt az orvosi bizottság felülvizsgálja a munkáját.
Aznap délután valami szörnyűség történt.
Egy nemrég operált beteg súlyos allergiás reakciót kapott, miután antibiotikumot adtak neki.
Az ápolók azonnal életbe léptették a sürgősségi protokollt.
Más orvosokkal együtt rohantam a beteghez.
Kétségbeesett erőfeszítések árán végül sikerült stabilizálnunk az állapotát.
Amikor később átnéztem a kórlapját, valami egészen felfoghatatlant fedeztem fel.
Olyan gyógyszert kapott, amelynek gyógyszercsoportjára súlyos allergia volt feltüntetve a dokumentációjában.
Én egészen más kezelést rendeltem el.
Azonnal kértem, hogy őrizzék meg a gyógyszerbeadási nyilvántartásokat, és a kórház indítson hivatalos vizsgálatot.
Az igazgatóval tartott megbeszélésen Valeria megpróbálta rám hárítani a felelősséget.
– Az utasítás Ríos doktornő felhasználói fiókja alatt szerepelt – állította. – Talán a házassági problémái miatt nem tudott megfelelően koncentrálni.
Az informatikai vezető ekkor megnyitotta az elektronikus rendszer módosítási naplóját.
A változtatást valóban egy közösen használt számítógépen végezték.
Az allergiára figyelmeztető jelzést azonban Valeria személyes belépési adataival kapcsolták ki.
Ráadásul a folyosói biztonsági kamerák felvételei bizonyították, hogy a kérdéses időpontban éppen ő állt a számítógép előtt.
– Pineda doktornő – szólalt meg az igazgató komoran –, meg tudja magyarázni, miért engedélyezte ezt a módosítást?
Valeria halálsápadt lett.
– Biztosan valami tévedés történt.
– A bizottság minden dokumentumot megvizsgál. Addig pedig felfüggesztjük a betegellátásban végzett tevékenységét.
Egyetlen szót sem szóltam.
Nem volt szükségem bosszúra.
A kórház jelentette az esetet az illetékes hatóságoknak, és megindította a szükséges eljárásokat.
Aznap este meglátogattam Danielt.
Lassan gyógyult. Még mindig nehezen járt, és rendszeresen végzett felügyelt rehabilitációs gyakorlatokat.
Leültem az ágya mellé.
– Megtaláltam az apád iratait.
Daniel lehunyta a szemét.
– Akkor most már tudod.
– Miért nem kerestél soha?
Mély levegőt vett.
– Apám akkor kórházban feküdt. Adrián családja azzal fenyegetőzött, hogy tovább követelik a pénzt, és megvonják az orvosi kezeléséhez nyújtott támogatást. Huszonhat éves voltam, nyakig ültem az adósságban, és rettenetesen féltem.
– Együtt is szembeszállhattunk volna velük.
– Tudom. És hibáztam, amikor mindkettőnk helyett én hoztam meg a döntést.
Először hallottam azt a bocsánatkérést, amelyre tizenhat éven át vártam.
