Újra és újra elolvastam ezeket a sorokat, míg végül a betűk összefolytak a szemem előtt.
A férjem pénzzel vásárolta meg a szakításomat Daniellel.
Tizenhat éven át azt hittem, hogy az a férfi, akit szerettem, azért hagyott el, mert jobb életet akart magának.
Most pedig egy dokumentumot tartottam a kezemben, amely bizonyította, hogy Adrián egy beteg apa szenvedését használta fel a kapcsolatunk tönkretételére.
Tovább olvastam.
Az építőipari vállalat egy ingatlanfejlesztésbe kezdett, amelyet különböző biztosítékokkal fedezett hitelből finanszíroztak.
Amikor a projekt megbukott, a cég megpróbálta a pénzügyi kötelezettségek jelentős részét Tomás Ortegára hárítani.
Az iratok között egymásnak ellentmondó dátumokat, az eredeti szerződéshez nem illő mellékleteket és feltűnően aránytalan követeléseket találtam.
Nem tudtam egyedül megállapítani, mely dokumentumokat hamisították meg.
De Adrián aláírását tökéletesen felismertem azon a kegyetlen megállapodáson.
Minden egyes oldalt lefényképeztem, a megtalált másolatokat pedig egy külön mappába tettem.
Aztán bementem a hálószobába.
Elővettem egy bőröndöt.
Tizenöt év óta először nem azon gondolkodtam, milyen ruhát készítsek ki a férjemnek, mit főzzek vacsorára, vagy hogyan kerülhetnék el egy újabb veszekedést.
Csak egyetlen dolog járt a fejemben.
El kell mennem innen.
Adrián még aznap este hazatért.
Kifogástalan öltönyt viselt, a kezében pedig egy drága bőrbőröndöt tartott.
– Na, most meg mi ez az újabb dráma? – kérdezte, amikor meglátott a csomagjaim mellett ülve. – Halálosan fáradt vagyok.
Szó nélkül letettem elé a szállodai levelet.
– Ismerős?
Az arckifejezése azonnal megváltozott.
– Mariana, ezt meg tudom magyarázni.
– Hallgatlak.
– Valeria teljesen megszállottan rajong értem. Éretlen, fiatal lány.
Elővettem a második dokumentumot.
A Daniellel kötött megállapodást.
Adrián azonnal elhallgatott.
Életemben először láttam valódi félelmet a szemében.
– Ezt honnan szerezted?
– Az apád iratai közül.
– Semmi jogod nem volt átkutatni azokat a dokumentumokat!
Felálltam.
– Neked pedig jogod volt eldönteni, kihez mehetek feleségül?
Adrián összeszorította az állkapcsát.
– Olyan életet adtam neked, amilyet Daniel soha az életben nem tudott volna biztosítani!
– Elvetted tőlem azt a férfit, akit szerettem.
– Megmentettelek attól, hogy egy nincstelen senkihez menj hozzá!
Mély undor fogott el.
– Kihasználtad az apja betegségét, hogy rákényszerítsd, hagyjon el engem.
Adrián ököllel az asztalra csapott.
– Én fizettem annak az embernek a rehabilitációját! Fogalmad sincs, mennyibe került!
– És az én életemért mennyit fizettél?
Nem válaszolt.
A bőröndöm felé mutattam.
– Beadom a válókeresetet.
Adrián hangos nevetésben tört ki.
– Nélkülem egy senki vagy! Mindent, amid van, nekem köszönhetsz!
– Van hivatásom, két dolgos kezem és tiszta lelkiismeretem.
– Egyetlen fillért sem kapsz tőlem!
Utoljára néztem a szemébe.
– Inkább alszom a puszta földön, mint hogy tovább éljek egy olyan házban, ahol mindennek ára van.
Aztán elmentem.
Egy apró lakást béreltem a kórház közelében.
Használt bútorok álltak benne, a konyha alig volt nagyobb egy kamránál, az egyetlen ablak pedig egy parkolóra nézett.
Az első éjszakán leültem a padlóra, és addig zokogtam, amíg teljesen ki nem merültem.
Nem a házat sirattam.
Nem is a fényűző nyaralásokat.
Azt a tizenöt évet gyászoltam, amelyet azzal töltöttem, hogy magamat hibáztattam, amiért nem tudok gyermeket szülni.
Tizenöt évet, amikor minden erőmmel azon igyekeztem, hogy tökéletes felesége legyek egy férfinak, aki soha nem tisztelt engem.
Másnap reggel felhívtam egy ügyvédnőt.
Claudia Mendozának hívták.
Átadtam neki a dokumentumok másolatait, és közöltem, hogy el akarok válni.
– Nem kell lemondania a vagyonjogi igényeiről – figyelmeztetett. – Először megvizsgáljuk a házassági vagyonjogi rendszert és a tulajdonviszonyokat.
Beleegyeztem.
Nem kellett Adrián pénze.
De azt sem engedhettem meg, hogy még egyszer ő döntsön helyettem.
Néhány nappal később levágattam a hajamat, vettem egy smaragdzöld ruhát, és emelt fővel tértem vissza a kórházba.
Az igazgató, Héctor Medina doktor közölte velem, hogy jóváhagyták a kinevezésemet az új neurorehabilitációs osztály vezetőjének.
Valeria a terem túlsó végéből hallotta a hírt.
Az arcára kiülő megvetést képtelen volt leplezni.
Még aznap délután újabb összecsapás következett.
Anyósom, Beatriz Salgado minden előzetes bejelentés nélkül megjelent a lakásomnál.
Méregdrága ékszereket viselt, a kabátja pedig valószínűleg többe került, mint a teljes berendezésem.
– Ebbe a nyomorúságos lyukba költöztél? – kérdezte, miközben megvetően végigmérte a falakat. – Micsoda szégyen!
– Mit szeretne, Beatriz asszony?
– Azt, hogy végre hagyd abba ezt a nevetséges cirkuszt! A fiam nem érdemli meg ezt a botrányt.
– A fiának szeretője van.
Anyósom gőgösen felszegte az állát.
– Mégis mit vártál? Egy olyan férfinak, mint Adrián, teljes családra van szüksége. Te pedig tizenöt éve képtelen vagy gyermeket szülni neki.
