A férjem az anyja szeme láttára félretolta a tányéromat, és így szólt: „Drágám, amikor azt mondtam, hogy a fizetésed kettőnknek is elég, magamra és anyámra gondoltam. Nem rád.” Nem kezdtem vitatkozni. Ehelyett felvettem a telefonját, és rájöttem, hogy 12 800 pesót utalt át az anyjának. Erre egyszerűen leszedtem előlük a tányérokat az asztalról… Akkor még fogalmam sem volt, mi vár rá, amikor megérkezik az anyjához.

1. RÉSZ

– A fizetésed épphogy elég arra, hogy anyámat és engem eltarts, nemhogy még te is egyél belőle! Ha enni akarsz ennél az asztalnál, keress végre magadnak egy rendes munkát!

Mauricio olyan erővel lökte félre a tányéromat, hogy az majdnem a földre zuhant. Aztán elégedett vigyorral hátradőlt, miközben az anyósom helyeslően felkuncogott.

Négy órán át készítettem azt az ebédet.

Marianának hívnak, harmincnégy éves vagyok, és Guadalajarában élek. Addig a szombatig azt hittem, a házasságunkban csupán olyan problémák vannak, amelyekkel időnként minden házaspárnak szembe kell néznie.

Soha nem gondoltam volna, hogy a saját férjem képes lesz megalázni egy olyan étel miatt, amelyhez én vásároltam meg a hozzávalókat, és amelyet a saját két kezemmel készítettem el.

Pedig minden már az előző pénteken elkezdődött.

– Holnap beszélsz a főnököddel, és közlöd vele, hogy teljes munkaidőben akarsz dolgozni – parancsolta Mauricio, miközben a tévét nézte. – Eleget pihentél már ezzel a félállással. Ebben a családban egyedül én vagyok az, aki eltart mindenkit.

Nem válaszoltam.

Könyvelési asszisztensként dolgoztam egy forgalmazócégnél. Miután három éven keresztül elsősorban a kisfiunkat, Mateót neveltem, csökkentett munkaidőben tértem vissza a munkahelyemre.

Így havi 16 500 pesót kerestem.

Mauricio egy önkormányzati intézmény adminisztrációs részlegén dolgozott, és havi 13 500 pesót vitt haza.

A lakás, amelyben éltünk, az én tulajdonom volt. Még a házasságunk előtt vettem, a megtakarításaimból és abból a kisebb örökségből, amelyet a nagymamámtól kaptam.

Mauricio azonban úgy beszélt, mintha mindaz, amink volt, kizárólag az ő kemény munkájának lett volna köszönhető.

Aznap délután megkérdeztem tőle, megérkezett-e már a fizetése.

– Átutalták már a pénzedet? Be kell fizetnünk a villanyszámlát, és néhány dolgot is vennünk kell itthonra.

– Egyelőre nem tudok pénzt adni. Most levontak tőlem ezt-azt.

Nem faggattam tovább, bár pontosan tudtam, hogy aznap volt a fizetésnapja.

Szombaton elmentem a Mercado de Abastos piacra. Darált húst, paradicsomot, burgonyát, koriandert és minden más hozzávalót megvettem, ami a csípős chipotle-szószban készült húsgombóchoz kellett.

Ez volt Mauricio kedvenc étele.

Mateo éppen néhány napot a szüleimnél töltött, Chapala közelében. Szerettem volna kihasználni az alkalmat, hogy nyugodtan főzhessek, aztán egy kicsit pihenhessek.

Délután öt óra körül, amikor éppen befejeztem a terítést, váratlanul megjelent az anyósom, Ofelia asszony, a Chispa nevű csivavájával együtt.

– Jaj, Mariana! Micsoda véletlen, hogy pont ebédidőben érkeztem!

A mosolya azonnal elárulta, hogy itt bizony szó sem volt véletlenről.

Mauricio rögtön leült az asztalhoz.

– Na, asszony, szedd már az ételt! Anyám éhes!

Három bőséges adagot készítettem.

Az első tányért az anyósom elé tettem, a másodikat Mauricio elé, végül magamnak is szedtem.

Ekkor történt, hogy a férjem félrelökte a tányéromat.

– Most szépen, lassan elmagyarázom neked, hogy biztosan megértsd – mondta, miközben büszkén az anyjára pillantott. – Az a kevés pénz, amit keresel, épphogy elég anyámnak és nekem. Ha te is enni akarsz, dolgozz többet!

Ofelia asszony halkan összecsapta a tenyerét.

– Így kell beszélni, fiam! A mai nők mindent készen akarnak kapni, anélkül hogy megdolgoznának érte.

Éreztem, ahogy elönti a forróság az arcomat.

Szinte égett az arcom a szégyentől és a dühtől.

De nem sírtam.

A tekintetem Mauricio telefonjára esett, amely feloldott képernyővel hevert a pohara mellett. Néhány perccel korábban még a banki alkalmazását nézegette.

Felvettem, és megnéztem a legutóbbi tranzakciókat.

És ott volt.

Az igazság.

A számláján mindössze 700 peso maradt.

Előző este 12 800 pesót utalt át Ofelia asszonynak.

Gyakorlatilag a teljes fizetését.

– Milyen érdekes – jegyeztem meg halkan. – Arra nincs pénzed, hogy kifizesd a villanyszámlánkat, de anyádnak jutott 12 800 peso.

Mauricio arca halálsápadttá vált.

Az anyósom dacosan felszegte az állát.

– Ő az én fiam! Kötelessége segíteni nekem!

– Remek – feleltem nyugodtan.

Azzal felvettem mindkettőjük tányérját.

– Akkor etesse meg ön a fiát abból a pénzből, amit most kapott tőle.

Visszatettem a húsgombócokat és a burgonyát a hűtőbe.

Mauricio dühösen felpattant.

– Nem hagyhatsz bennünket éhen!

– Ezt az ételt én vettem meg. Az én fizetésem elég a fiamnak és nekem. Te pedig az imént közölted, hogy még ahhoz sincs jogom, hogy a saját asztalomnál egyek.