Mauricio hosszasan bámulta a papírokat.

Végül halkan megszólalt.

– Anyám nyugdíjat kap. Soha nem mondta meg pontosan, mennyit, de én mindig azt hittem, alig tud kijönni belőle.

A délelőtti veszekedés során Ofelia asszony megemlítette, hogy a nyugdíja körülbelül havi kilencezer peso.

Ez nem volt vagyon.

Természetesen előfordulhatott, hogy időnként anyagi segítségre szorult.

De korántsem volt olyan reménytelen helyzetben, mint ahogyan éveken keresztül elhitette velünk.

– Mauricio, természetesen segíthetsz az anyádnak – mondtam. – Soha nem kértem, hogy hagyd őt magára. De először a saját családunkkal szembeni kötelezettségeinket kell teljesítenünk. És ha nagyobb összeggel támogatod, arról őszintén kell beszélnünk.

Bólintott.

Ekkor tettem fel neki a legnehezebb kérdést.

– Mi történne, ha én fognám az egész fizetésemet, és átutalnám a szüleimnek? Ha ezek után neked kellene egyedül fizetned Mateo iskoláját, az élelmiszert, a számlákat és minden más kiadását?

– Egyedül nem bírnám.

– Pontosan.

Lehajtotta a fejét.

– Túlságosan sok felelősséget hagytam rád.

– És mindezek tetejébe még lustának is neveztél, amiért félállásban dolgozom.

Mauricio mindkét kezével végigsimított az arcán.

– Fogalmam sincs, hogyan tudtál ilyen sokáig elviselni.

– Mert szerettelek. És mert összekevertem a türelmet azzal, hogy hagyom magam tiszteletlenül kezelni.

A szavaimtól sírni kezdett.

Nem hangosan, nem színpadiasan zokogott.

Egyszerűen könnyek gördültek le az arcán, és a kezére hullottak.

Nekem is sírhatnékom támadt.

De ezúttal nem akartam vigasztalni, amíg be nem fejeztük a beszélgetésünket.

– Van még valami – folytattam. – Miközben naponta négy órát dolgozom fizetésért, Mateóról is gondoskodom, bevásárolok, főzök, mosok és megszervezem az egész háztartást. Amikor te hazaérsz a munkából, általában csak leülsz a tévé elé.

Mauricio nem vitatkozott.

– Ennek is meg kell változnia.

– Tudom.

Elővettem egy füzetet.

– Családi költségvetésre van szükségünk. Minden hónapban egy előre megbeszélt összeget fizetünk be egy külön számlára, amely kizárólag a háztartásunk kiadásaira szolgál. Ami a személyes számláinkon marad, arról mindketten szabadon dönthetünk.

Mauricio felajánlotta, hogy havi kilencezer pesót fizet be.

Én ugyanennyivel járulnék hozzá a közös kiadásokhoz, a rendkívüli költségekről pedig együtt döntenénk.

Így lenne egy közös keretünk a családunk mindennapi szükségleteire, miközben egyikünknek sem kellene lemondania a saját megtakarításai feletti rendelkezésről.

– És a házimunkát is megosztjuk – tettem hozzá.

Mauricio zavartan elmosolyodott.

– Gondolom, mostantól már nem hivatkozhatok arra, hogy nem tudom kezelni a mosógépet.

– Akár ma megtanulhatod.

Azonnal felállt.

Azon a délutánon kimosta a ruhákat, kitakarította a konyhát, majd elment bevásárolni egy olyan listával, amelyet saját maga állított össze.

Természetesen nem csinált mindent tökéletesen.

Rossz mosószert vett, és elfelejtette a lime-ot.

De életünkben először nem úgy bánt velem, mintha a bejárónője lennék.

Aznap este üzenetet kaptam Ofelia asszonytól.

Azt írta, hogy tönkretettem a családját, és egy napon keservesen meg fogom bánni, hogy elválasztottam egy anyát a saját fiától.

Megmutattam az üzenetet Mauriciónak.

Elolvasta, majd egy ideig csendben maradt.

Aztán válaszolni kezdett.

„Anya, Mariana nem akar elválasztani tőled. Én magam döntöttem úgy, hogy visszakérem a pénzemet, és végre eleget teszek a kötelességeimnek. Szeretlek, de soha többé nem fogom elküldeni neked a teljes fizetésemet, és azt sem fogom megengedni, hogy sértegesd a feleségemet.”

Mielőtt elküldte volna, megkérdezte:

– Szerinted így jó?

– Nincs szükséged az engedélyemre ahhoz, hogy beszélj az anyáddal. Egyszerűen azt kell elmondanod neki, amit valóban gondolsz.

Mauricio még egyszer elolvasta az üzenetet.

Aztán elküldte.

Ofelia asszony egy egész hétig nem válaszolt.

Az első néhány nap különös volt.

Mauricio mindenben igyekezett segíteni, mintha attól félne, hogy a legapróbb hibája is a házasságunk végét jelentheti.

Elmagyaráztam neki, hogy nekem nincs szükségem egy rettegő férjre, aki minden mozdulatánál attól tart, hogy rosszul csinál valamit.

Nekem felelősségteljes társra van szükségem.

Amikor Mateo hazajött a szüleimtől, az apja néhány estén átvállalta a fürdetését és a lefektetését.

Vasárnaponként pedig elkezdte elvinni a parkba.

Egy délután meghallottam, ahogy Mateo megkérdezi tőle:

– Apa, mostanában miért játszol velem többet?

Mauricio néhány másodpercig hallgatott.

Aztán így válaszolt:

– Mert korábban túl sok fontos dologról maradtam le, bajnok.

A konyhából hallottam a szavait.

Elszomorodtam, amikor az elvesztegetett évekre gondoltam.

De ugyanakkor valami halvány remény is ébredezni kezdett bennem.

Három héttel később Ofelia asszony ismét megjelent nálunk.

Ezúttal nem kiabált.

Egy zacskó mandarint hozott Mateónak.

– Bemehetek? – kérdezte szárazon.

Mauricio mögém lépett.

– Persze, anya. De előbb szeretném, ha tisztáznánk valamit. Nem fogunk megint a pénz miatt veszekedni.