Mauricio közelebb lépett az ajtómhoz.

– Mariana, beszélhetnénk bent?

Nem vettem le azonnal a biztonsági láncot.

– Előbb szeretnék kérdezni valamit.

Felemelte a tekintetét.

– Ha az anyád tegnap este hatalmas lakomával várt volna, most is itt állnál, és bocsánatot kérnél tőlem?

Megváltozott az arckifejezése.

Túl sokáig hallgatott.

És ez a csend jobban fájt, mint amire számítottam.

– Nem tudom – vallotta be végül.

Gombóc nőtt a torkomban.

– Pontosan ez aggaszt a legjobban, Mauricio. Nem akarom, hogy csak azért gyere haza, mert éhes vagy. Azt akarom, hogy végre megértsd, mit tettél velem.

Lehajtotta a fejét.

– Igazad van.

Ofelia asszony megvetően felhorkant.

– Micsoda színjáték! Most már a saját fiamnak engedélyt kell kérnie ahhoz is, hogy beléphessen a saját otthonába!

– Anya, kérlek, menj el – mondta Mauricio.

Az anyósom elkerekedett szemmel nézett rá.

– Most engem is elzavarsz?

– Csak arra kérlek, hagyj minket kettesben beszélgetni.

Most először nem próbálta rávenni, hogy változtassa meg a döntését.

Sarkon fordult, és a lépcső felé indult. Közben Chispát szólongatta, aki a hordozójából ugatott.

Mielőtt eltűnt volna a lépcsőházban, még visszakiáltott:

– Majd meglátod, hogyan bánik veled, ha egy filléred sem marad!

Mauricio nem válaszolt.

Levettem a biztonsági láncot.

De mielőtt beengedtem volna, egy dolgot világosan leszögeztem.

– Attól, hogy most bejössz, még nincs minden rendben. Komolyan el kell beszélgetnünk a házasságunkról. Ha még egyszer így megalázol, nem lesz harmadik esélyed.

Bólintott.

Lassan belépett.

Az első dolga az volt, hogy a konyha felé pillantott.

– Maradt még húsgombóc? – kérdezte szinte szégyenkezve.

Nem tudtam leplezni a meglepetésemet.

Mindazok után, ami történt, még mindig arra az ételre gondolt.

– Maradt néhány. De előbb menj, és moss kezet.

Mauricio szó nélkül elindult a fürdőszobába.

Miközben megmelegítettem a húsgombócokat, hallottam, hogy az arcát is megmossa.

Amikor visszajött, a szeme vörös volt.

Leült az asztalhoz.

Tettem elé egy adag ételt rizzsel és burgonyával.

Hosszú másodpercekig csak nézte a tányért.

– Tegnap, amikor félrelöktem a tányérodat, azt hittem, ezzel megmutatom, ki az úr a házban – vallotta be. – Anyám mindig azt mondta, hogy ha egy nő többet keres a férjénél, akkor a férfinak emlékeztetnie kell arra, ki parancsol otthon.

Megdermedtem.

– És te ezt tényleg elhitted?

– Azt hiszem, szégyelltem, hogy többet keresel nálam.

A vallomása meglepett.

Mauricio éveken át rendszeresen kritizálta a munkámmal kapcsolatos döntéseimet.

Amikor fizetésemelést kaptam, azt mondta, biztosan szerencsém volt.

Amikor a főnököm felajánlotta, hogy egy csapat vezetését bízza rám, Mauricio kijelentette, hogy az a pozíció nem is olyan fontos.

Most már értettem, honnan eredtek ezek a bántó megjegyzések.

– Tehát inkább engem próbáltál jelentéktelennek beállítani, hogy te magad fontosabbnak érezhesd magad – mondtam.

Mauricio letette a villáját.

– Igen. És egy idióta voltam.

Kínos csend telepedett közénk.

– A te munkád soha nem ért kevesebbet az enyémnél – folytatta. – Csak ezt nem akartam beismerni.

Mély levegőt vettem.

Évek óta vártam arra, hogy valami ilyesmit halljak tőle.

Csakhogy egyetlen bocsánatkérés nem törölhetett el mindent.

– Tudod, mit csináltam tegnap, amíg te az anyádnál voltál?

Megrázta a fejét.

Elmentem a korábban összeállított mappáért.

Letettem elé az asztalra.

Benne voltak a közüzemi számlák, a bevásárlások blokkjai, Mateo iskolai kiadásai, az orvosi számlák és azoknak a bankszámláknak a kimutatásai, amelyekről a háztartásunk költségeit fizettük.

– Átnéztem az elmúlt hat hónapot.

Mauricio lapozgatni kezdte a dokumentumokat.

– Itt vannak Mateo kiadásai. Itt a villany-, a víz- és az internetszámla. Itt pedig az élelmiszer-vásárlások.

Egy papírnál megállt.

– Ezt mind te fizetted?

– A nagy részét igen.

Tovább olvasott.

– De én is adtam neked pénzt néha.

– Persze. És az is pontosan fel van jegyezve. Csakhogy mindig azt adtad oda, ami megmaradt, miután teljesítetted az anyád összes kérését.

Mauricio megdörzsölte a homlokát.

Elé tettem egy újabb számlát.

– Emlékszel, amikor Mateónak légúti fertőzése volt, és el kellett vinnünk a gyermekorvoshoz?

– Igen.

– Azt mondtad, nem tudsz pénzt adni a gyógyszereire, mert késve utalják a fizetésedet.

Lassan bólintott.

– Azon a héten háromezer pesót küldtem anyámnak.

Nem kellett válaszolnom.

Maga is megértette, mit vallott be az imént.

– Arra is emlékszel, amikor az anyádnak állítólag egy rettenetesen drága orvosi kezelésre volt szüksége? – kérdeztem.

– Igen. Ötezer pesót kért tőlem.

– A felét én fizettem ki, mert azt mondta, semmilyen megtakarítása nincs.

Mauricio az ablak felé fordult.

– Ma pedig láttam, hogy több mint százezer peso van a számláján.

– Attól, hogy valakinek vannak megtakarításai, még szüksége lehet segítségre – tisztáztam. – De az már egészen más, amikor hazudik nekünk, hogy pénzt kapjon, miközben mi emiatt Mateo alapvető szükségleteire sem tudunk mindig költeni.