Mauricio közelebb lépett.
Belenézett a képernyőbe.
Először összeráncolta a homlokát.
Aztán egyetlen pillanat alatt teljesen megváltozott az arckifejezése.
– Anya… – suttogta. – Mióta van neked ennyi pénzed?
Az anyósom sietve megpróbálta elrejteni a telefont.
De már késő volt.
Amit Mauricio azon a bankszámlán felfedezett, a házassági vitánkat olyan családi botránnyá változtatta, amelyet egyikünk sem tudott volna előre elképzelni.
3. RÉSZ
Az első dolog, amit megláttam a képernyőn, egy olyan összeg volt, amelytől szó szerint elállt a szavam.
102 430 peso.
Ennyi pénz volt Ofelia asszony megtakarítási számláján.
Az anyósom, aki hónapok óta azt hajtogatta, hogy alig van pénze gyógyszerre és a számlái kifizetésére, valójában tekintélyes összeget halmozott fel.
De Mauriciót nem is maga az összeg döbbentette meg a legjobban.
Hanem az, hogy a pénz egyáltalán nem volt lekötve.
Egy egyszerű megtakarítási számlán tartotta, amelyről bármikor, korlátozás nélkül felvehette.
Egyetlen perc alatt hozzáférhetett volna az egész összeghez, ha akar.
– Anya, itt az áll, hogy bármikor átutalhatsz pénzt anélkül, hogy bármilyen büntetést kellene fizetned – mormolta Mauricio. – Akkor miért mondtad, hogy elveszítenéd a kamatokat?
Ofelia asszony megpróbálta visszaszerezni a telefonját.
– Semmi jogod nincs belenézni a magánügyeimbe!
– Te magad mutattad meg a számládat! És most derült ki, hogy végig hazudtál nekem!
– Csak a te érdekedben tettem!
Mauricio keserűen felnevetett.
– Az én érdekemben? Tegnap este pénzt kértem tőled, hogy vehessünk valami rendes vacsorát, te pedig azt mondtad, egyetlen pesóhoz sem nyúlhatsz hozzá!
Az anyósom karba fonta a kezét.
– Mert ha mindenféle ostobaságra elverjük a megtakarításainkat, soha nem lesz semmink!
– Szerinted az evés ostobaság?
– A feleségednek volt bőven ennivalója! Ő volt az, aki kidobott téged!
Ekkor úgy döntöttem, közbeszólok.
– Nem, Ofelia asszony. Én egy olyan férfit küldtem el a saját otthonomból, aki azt mondta, nincs jogom enni abból az ételből, amelyet a saját pénzemből vásároltam.
Az anyósom megvetően végigmért.
– Te mindig mindent olyan számítóan intézel, Mariana. Az én időmben egy feleség nem számolt el minden fillérrel a férjének!
– Az ön idejében pedig egy férfinak sem illett azzal dicsekednie, hogy ő tartja el a családját, miközben titokban az egész fizetését az anyjának adja.
Mauricio hallgatott.
Házasságunk óta először fordult elő, hogy nem kelt azonnal az anyja védelmére.
Ofelia asszony erre taktikát váltott.
A mellkasához kapott, és sírni kezdett.
– Ennyi év áldozat és nélkülözés után ez a hála! Én adtam neked életet, Mauricio! Én dolgoztam azért, hogy legyen mit enned! Én ápoltalak, amikor beteg voltál! És most úgy bánsz velem, mintha tolvaj lennék!
Láttam, hogy a férjem meginog.
Túlságosan is jól ismertem ezt a jelenetet.
Valahányszor Mauricio nemet mondott az anyja valamelyik követelésére, Ofelia asszony rögtön emlékeztette, mennyi mindent szenvedett érte a gyerekkorában.
Soha nem vontam kétségbe az áldozatait.
Csakhogy az anyaságot olyan adóssággá változtatta, amelyet a fia látszólag soha nem tudott teljesen visszafizetni.
– Anya – szólalt meg végül Mauricio –, hálás vagyok mindenért, amit értem tettél. De ez nem jelenti azt, hogy megtarthatod az egész fizetésemet, miközben a feleségem fizeti az összes családi kiadásunkat.
– Az a nő ellenem fordít téged!
– Nem. Egyszerűen most kezdek megérteni valamit, amit már nagyon régen fel kellett volna fognom.
Ofelia asszony ugyanolyan hirtelen hagyta abba a sírást, ahogyan elkezdte.
– És most mit akarsz csinálni? Magamra hagysz a feleséged miatt?
Mauricio mély levegőt vett.
– Azt kérem, add vissza a pénzemet. Utána megbeszélhetjük, milyen segítségre van valóban szükséged.
– Azt már nem fogom megengedni, hogy Mariana döntse el, mennyi pénzt adhatsz a saját anyádnak!
– Mariana nem a te pénzedről dönt. Most az én fizetésemről beszélünk, amit én kerestem meg, és arról a felelősségről, amellyel a fiamnak tartozom.
Az anyósom összeszorította az ajkát.
Aztán újra a telefon képernyőjére nézett.
– Ha visszaadom, soha többé ne kérj tőlem semmit!
Mauricio bólintott.
– Pontosan ezt próbálom én is megértetni veled tegnap óta.
Ofelia asszony ideges, kapkodó mozdulatokkal megnyitotta az átutalási felületet, majd elküldte a pénzt.
Egy pillanattal később Mauricio telefonja megrezzent.
12 800 peso.
Az összeg visszakerült a bankszámlájára.
Az anyósom olyan erővel vágta a telefonját a táskájába, hogy egy pillanatra attól tartottam, betörik a kijelzője.
– Tessék, itt a pénzed! Remélem, a feleséged majd boldoggá tesz vele!
Aztán felém fordult.
– De egy dolgot soha ne felejts el, Mariana. A férjek jönnek-mennek. Az anya viszont mindig anya marad.
Nyugodtan néztem rá.
– Éppen ezért kellene azt szeretnie, hogy a fia felelősségteljes férfivá váljon, nem pedig azt, hogy örökké öntől függjön.
Úgy tűnt, ezek a szavak jobban fájnak neki, mint bármilyen kiabálás.
