Bementem a bankba, hogy felvegyem a 11 millió 600 ezer pesómat, de a sorban megláttam az anyósomat. A saját hajamból készült parókát viselte, és az én személyi igazolványom volt nála. A férjem átölelte, miközben ezt suttogta: „Erről semmiképpen sem szerezhet tudomást.” Nem rendeztem jelenetet. Egyszerűen beálltam közvetlenül mögéjük, és megvártam, amíg a banki ügyintéző feltesz egy bizonyos kérdést…

1. RÉSZ

– Ne képzeld magadról, hogy valami nagy üzletasszony vagy, Mariana! Akármennyi pénzed is van, az én szememben mindig csak egy egyszerű fodrász maradsz! – kiabálta az anyósom, miközben az egész család előtt az asztalra csapott.

A férjem, Diego lehajtotta a fejét.

Én nyugodtan letettem a vizespoharamat a terítőre.

– Igaza van, Elvira asszony. Hajjal dolgozom. Csak az az érdekes, hogy az a színház, ahol ön állítólag akkora sztár volt, már öt éve tőlem vásárolja a parókáit.

Az ezt követő csend szinte mennyei volt.

Az anyósom évtizedeken át dolgozott színházi sminkesként Guadalajarában. Imádott a régi időkről mesélni, amikor színészek, jelmezek és öltözők között töltötte a napjait.

Azt viszont soha nem tudta elviselni, hogy én éppen ebből a szakmából építettem fel egy sikeres vállalkozást.

Tizenöt évvel korábban minden egy apró, nyirkos üzlethelyiségben kezdődött, Guadalajara belvárosának közelében.

Hogy ki tudjam fizetni az első havi bérleti díjat, eladtam az ékszereimet, és levágtam a hosszú, gesztenyebarna copfomat.

A hajamat azonban nem adtam el.

Egy üvegbúra alatt őriztem, vörös bársonypárnára helyezve. Emlékeztetőnek szántam mindarra, amit fel kellett áldoznom az álmaimért.

Az évek során a kis műhelyem olyan vállalkozássá nőtte ki magát, amely színházi társulatoknak, filmprodukcióknak és olyan nőknek készített parókákat, akik orvosi kezelések miatt veszítették el a hajukat.

Miután megkötöttem egy jelentős szerződést egy produkciós céggel, tizenegymillió-hatszázezer peso állt a rendelkezésemre.

Végre megvalósíthattam életem legnagyobb álmát.

Meg akartam vásárolni egy régi épületet, amelyben valaha színházi műhelyek működtek, hogy iskolát és parókakészítő üzemet alakítsak ki benne.

Amikor az anyósom megtudta, mire készülök, különös módon reagált.

– Salvador úr régi műhelyeiről beszélsz? Azokról, amelyek a belváros közelében vannak? – kérdezte azon az estén.

– Pontosan azokról.

Először láttam, hogy eltűnik arcáról a megszokott, fölényes mosoly.

De volt még egy problémám.

Inés, a korábbi üzlettársam szintén meg akarta vásárolni az épületet.

Évekkel korábban kizártam a közös vállalkozásunkból, mert beteg nőknek akart szintetikus parókákat eladni valódi hajból készültekként.

Amikor egy ingatlanbejáráson összetalálkoztunk, élénkre rúzsozott ajkával rám mosolygott.

– Vigyázz magadra, Mariana. A pénz néha éppen akkor tűnik el, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.

Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a szavainak.

Nem sokkal később az anyósom megkért egy szívességre.

Azt szerette volna, ha alkalmazom Lucíát, egy huszonkét éves lányt, aki az egyik ismerőse lánya volt.

Lucíának kivételes kézügyessége volt. Olyan pontossággal tudta csomózni a hajszálakat, amilyet ritkán látni.

Egyvalami azonban feltűnt.

Valahányszor megcsörrent a telefonja, úgy összerezzent, mintha valami szörnyű hírtől tartana.

Egyik nap segített elkészíteni egy parókát egy tanárnő számára, aki nemrég fejezte be a rákkezelését.

Amikor a nő belenézett a tükörbe, és örömében sírva fakadt, Lucía szeméből is könnyek kezdtek potyogni.

Aznap megtanítottam neki, hogyan hímezzen apró piros virágot a parókáink belső bélésére.

– Ez a mi titkos kézjegyünk – magyaráztam. – Még ha senki sem látja, mi mindig felismerjük majd azt, amit a saját kezünkkel alkottunk.

Két héttel később az anyósom látogatást szervezett a műhelyembe.

Több régi, színházi barátnőjét is magával hozta.

Miközben a nők különféle parókákat próbálgattak, észrevettem, hogy Elvira asszony az üvegbúra fölé hajol.

A régi copfomat nézegette.

– Milyen gyönyörű hajfonat! Megengednéd, hogy a kezembe vegyem?

– Nem, Elvira asszony. Ez az egyetlen dolog itt, amihez senki sem nyúlhat.

A tekintete azonnal megkeményedett.

– Micsoda túlzás! Végül is csak hajról van szó.

Aznap este Lucía maradt bent utoljára, hogy bezárja a műhelyt.

Másnap reggel korán érkeztem.

Kávét főztem, majd az ablakhoz sétáltam.

Az üvegbúra a helyén volt.

A vörös párna is ott feküdt alatta.

De a copfom eltűnt.

Azonnal megnéztem a biztonsági kamera felvételeit.

Valaki a fal felé fordította a kamerát.

Amikor ellenőriztem a belépési naplót, kiderült, hogy előző este Lucía tartózkodott utoljára a műhelyben.

Behívattam az irodámba.

– Ki vagy rúgva. Már megtettem a feljelentést.