A lány sírva fakadt.

– Mariana asszony, kérem… Maga nem érti, mire kényszerítettek!

Megdermedtem.

– Kik kényszerítettek?

Lucía a szájára szorította a kezét, és megrázta a fejét.

Mielőtt azonban válaszolhatott volna, megszólalt a telefonom.

Az anyósom hívott.

És az első mondata megfagyasztotta bennem a vért.

– Mariana, ha meg akarod tartani a férjedet, és meg akarod venni azt az épületet, jobb lesz, ha végre megtanulod megosztani másokkal azt, amid van.

2. RÉSZ

– Most megfenyegetett? – kérdeztem.

– Csak jó tanácsot adok, drágám. Vannak nők, akik mindent elveszítenek, mert nem hajlandók segíteni a családjukon.

Elvira asszony bontotta a vonalat.

Amikor Diego aznap este hazaért, már tudott Lucía elbocsátásáról.

– Anyám azt mondja, megaláztál egy ártatlan lányt egy régi copf miatt.

– Az a copf eltűnt a műhelyemből. És valaki elfordította a biztonsági kamerát.

– Te mindig mindenkiről a legrosszabbat feltételezed.

Néhány másodpercig némán néztem rá.

– Ugye azt is meg akarod magyarázni, hogy az anyádnak semmi köze az egészhez?

Nem válaszolt.

A következő napokban Diego szokatlanul kedves lett hozzám.

Reggelit készített, folyton arra biztatott, hogy pihenjek többet, és állandóan arról beszélt, milyen jó lenne elutaznunk a család egyik vidéki faházába, Mazamitla közelébe.

Korábban soha nem mutatott ekkora érdeklődést az iránt, hogy távol tartson a munkámtól.

Közben Inés váratlanul megjelent az irodámban.

– Hallottam, mi történt a copfoddal. Micsoda szerencsétlenség! – jegyezte meg, miközben egyenesen az üres üvegbúrát nézte. – Tudod, közösen is megvehetnénk azt az épületet. Akkor sokkal kevesebb gondod lenne.

– Egyedül fogom megvenni.

A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.

– Akkor remélem, a bankod nem hagy cserben.

Három nappal később részt vettem egy színházi bemutatón.

Elvira asszony egy közeli páholyban ült Lucía társaságában.

A második felvonás alatt rövid időre a széken hagytam a táskámat, hogy üdvözöljek néhány ismerőst.

Csak otthon vettem észre, hogy eltűnt a személyazonosító igazolványom.

A pénzemhez nem nyúltak.

A telefonom is megvolt.

Csak a hivatalos mexikói személyi igazolványom, az INE hiányzott.

Azonnal eszembe jutott Lucía furcsa viselkedése, amikor meglátott a színházban.

Másnap reggel bejelentettem az okmány eltűnését, majd bementem a bankba, hogy további biztonsági intézkedéseket kérjek a számláimra.

A bankfiók vezetője elmagyarázta, hogy ha valaki megpróbálja felhasználni a lopottként bejelentett igazolványomat, a számláimat ideiglenesen zárolhatják a vizsgálat idejére.

Megváltoztattam azt a biztonsági jelszót is, amelyet Diego ismert.

Amikor ezt elmondtam neki, bosszús lett.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba viszed?

– Nem. Túl sok pénz forog kockán az épület megvásárlása miatt.

Két nappal később kétségbeesett telefonhívást kaptam Salvador úrtól, az ingatlan tulajdonosától.

A lányának sürgősen szüksége volt rá Monterreyben, ezért még aznap el kellett utaznia.

– Mariana, előre kell hoznunk az aláírást. Ma délután háromra. Ha addig nem tudod rendezni a vételárat, eladom a másik érdeklődőnek.

Az órára pillantottam.

Fél tizenkettő volt.

Azonnal felhívtam a műhelyt, lemondtam az aznapi találkozóimat, és elindultam a bankba.

Amikor beléptem, Vicente úr, a biztonsági őr, aki már évek óta ismert, úgy nézett rám, mintha szellemet látna.

– Mariana asszony… Hát nem most ment be az előbb?

Hideg borzongás futott végig a hátamon.

– Tessék?

– Úgy húsz perce. A férje karján érkezett. Bézs kabátot viselt, pontosan olyat, mint az öné.

Óvatosan bepillantottam az ügyféltérbe.

És ott voltak.

Diego azt a szürke zakót viselte, amelyet a születésnapjára vettem neki.

Átkarolt egy nőt, aki ugyanolyan kabátot hordott, mint én.

Az alakja is hasonlított az enyémre, és hosszú, gesztenyebarna haja volt.

De amikor jobban megnéztem, a szívem vadul kalapálni kezdett.

A hajvégek rézvörös árnyalatban csillogtak.

Pontosan úgy, mint az ellopott copfom.

A nő felemelte a kezét, hogy megigazítson egy tincset.

Ekkor észrevettem az ujjainak egy apró, jellegzetes mozdulatát.

Aztán megláttam három világosabb csíkot az ujjain, ott, ahol máskor a gyűrűit hordta.

Nem akartam hinni a szememnek.

Az a nő az anyósom volt.

Elvira asszony a saját hajamból készített parókát viselte, professzionális színházi smink fedte az arcát, és az ellopott igazolványommal próbálta magát nekem kiadni.

A férjem pedig úgy ölelte át, mintha valóban a felesége lenne.

Gyorsan elbújtam egy oszlop mögé.

Ekkor meghallottam a beszélgetésüket.

– Anya, menjünk innen! – könyörgött Diego. – A másik fiókban már egyszer nem sikerült!

– Fogd be a szád! – sziszegte az anyja. – Ez az a fiók, ahol megnyitották a számlát. Itt az utolsó pesóig kiürítjük!

– És ha Mariana megtudja?

– Dolgozik. Mire hazaér, a pénz már rég eltűnik, az épület pedig Inésé lesz.

Éreztem, hogy remegni kezd a lábam.