Inés hirtelen felugrott.

– Ez a nő maga is csalásban vett részt! Egyetlen szavát sem hihetik el!

– Pontosan ezért jöttem, hogy vallomást tegyek – felelte Elvira asszony.

Ezután mindenkihez fordult.

– Inés irányítja az Orquídea Capitalt. Rávett, hogy befektessem a pénzemet, utána adósságba taszított, végül felajánlotta, hogy elengedi a tartozásom egy részét, ha segítek neki ártani Marianának.

Inés hevesen rázta a fejét.

– Hazugság! Az egész hazugság!

– Azt mondta, nem számít, hogy sikerül-e megszerezni a pénzt. Csak az a fontos, hogy Mariana számláit zárolják az ingatlanvásárlás előtt.

Ebben a pillanatban belépett Ofelia és Lucía.

Lucía megerősítette mindazt, amit a paróka készítése közben hallott.

Ezután bemutatta az üzeneteket is, amelyekben Elvira asszony pontos utasításokat adott neki: mikor menjen a lakására, hogyan fejezze be az álruhát, és miről kell hallgatnia.

Inés megpróbálta félbeszakítani.

De a saját ügyvédje becsukta az aktatáskáját.

– Inés asszony, amíg ezeket a körülményeket nem tisztázzuk, nem képviselhetem tovább önt ebben az ügyletben.

Azzal elhagyta a termet.

Inés hirtelen egyedül maradt.

Salvador úr kezébe vette a reklámanyagot, amely azt a szépségszalont hirdette, amelyet a régi műhelyei helyén akartak felépíteni.

Lassan összehajtotta, majd letette az asztalra.

– Nem fogok csalárd nyomásgyakorlás hatására dönteni a saját tulajdonomról – jelentette ki.

Aztán a közjegyzőnőre nézett.

– Szeretném megvizsgálni azt az adásvételi előszerződést, amelyet Mariana javasolt.

Inés hangosan tiltakozott.

De Salvador úr már döntött.

Ricardo és a közjegyzőnő segítségével elkészítették a megállapodást.

A szerződés szerint a vételárat másnap kellett átutalnom, a végleges tulajdonátruházásra pedig csak a fizetés igazolása után kerülhetett sor.

Délután négy órakor aláírtuk a dokumentumokat.

Amikor a tollat a kezembe vettem, remegni kezdtek az ujjaim.

Százszor elképzeltem már ezt a pillanatot.

De soha nem gondoltam volna, hogy csak azután érkezik el, miután kiderül, hogy a saját családom próbált tönkretenni.

Elvira asszony még mindig az ablak mellett állt.

Mielőtt távozott volna, megszólított.

– Mariana… Meg tudsz nekem bocsátani?

Ránéztem.

Először nem azt a gőgös asszonyt láttam benne, aki éveken át megalázott.

Hanem valakit, aki végre belefáradt a saját hazugságaiba.

– Nem vonom vissza a feljelentést – válaszoltam.

– Tudom.

– És azt sem fogom elfelejteni, amit tett.

Lassan bólintott.

– Nem azért jöttem, hogy megkérjelek, ments meg. Azért jöttem, mert legalább egyszer helyesen akartam cselekedni. Még akkor is, ha talán már túl késő.

Azzal elment.

Egyszer sem nézett vissza.

Másnap reggel, miután a bank befejezte a biztonsági ellenőrzéseket, ismét hozzáférhettem a számláimhoz.

A közjegyzőnő útmutatásai szerint átutaltam a megállapodásban szereplő összeget.

Salvador úr megkapta a visszaigazolást, és megkezdődött a végleges tulajdonátruházás folyamata.

Néhány héttel később vizsgálat indult Inés és az Orquídea Capital vezetői ellen.

Egyre több nő jelentkezett, akik elveszített megtakarításokról és tisztességtelen hitelszerződésekről számoltak be.

Az anyósomnak is felelnie kellett a tetteiért, és együtt kellett működnie a hatóságokkal.

Lucía beismerte, hogy részt vett a lopásban.

A vallomását és azt a szándékát, hogy jóvátegye az okozott kárt, figyelembe vették az eljárás során.

Diegóval elváltunk.

Nem volt könnyű.

Néhány éjszaka még mindig úgy ébredtem fel, mintha azt várnám, hogy meghallom őt a konyhában, amint kávét főz.

De aztán újra eszembe jutott az a kép.

Diego a bankban.

A karjai az anyósa vállán.

És mindketten azon dolgoztak, hogy az utolsó pesóig kifosszák a számlámat.

Nem tudtam közös jövőt építeni olyan emberrel, aki ilyen kegyetlenül elárulta a bizalmamat.

Néhány hónappal később üzenetet küldött.

Azt írta, végre sikerült állandó munkahelyet találnia.

Nem válaszoltam.

Nem azért, mert rosszat kívántam neki.

Egyszerűen azért, mert az új élete már nem az én felelősségem volt.

Lucía is visszatért egy idő után a műhelybe.

Ezúttal tanoncként, Ofelia felügyelete alatt.

Nem felejtettük el, ami történt.

De a visszatérése lehetőséget adott arra, hogy jóvátegye a hibáját, tanuljon belőle, és a tetteivel bizonyítsa, hogy egyszer talán újra méltó lehet a bizalmunkra.

Egy délután váratlan kérdéssel fordult hozzám.

– Mariana asszony, mit fogunk csinálni a copfjával?

Visszakaptam a hajamat.

Csakhogy már nem copfként, hanem parókaként.

Hetekig egy fiókban tartottam.

Eleinte azt terveztem, hogy újra a vörös párnára helyezem, az üvegbúra alá.

Végül azonban másképp döntöttem.

– Új életet adunk neki.

Lucía a legnagyobb gondossággal kezdett dolgozni azon, hogy a hajból egy másik parókát készítsen.