Felnéztem a szürke égre.

– Felajánlom a műhelyem gépeit és berendezéseit szerződéses biztosítékként. Ha nem fizetek, vállalok egy megfelelően dokumentált kötbért.

– Biztos vagy benne?

– Az az épület nem csupán üzleti lehetőség. Sok nőnek adhat munkát és jövőt.

Ezután felhívtam Ofelia asszonyt.

Ő volt a régi mesterem, és már tizenkét éve dolgozott mellettem.

– Meg kell találnunk Lucíát.

– Sejtettem, hogy egyszer még keresni fogjuk – válaszolta. – Az anyja azt mondta, hogy rokonokhoz készül. Kiderítem, hol van.

Egy órával később, miközben a közjegyzői iroda felé vezettem, újabb hívás érkezett.

– Megtaláltam! – jelentette be Ofelia. – Az új központi buszpályaudvaron van. Éppen egy Leónba induló buszra akart felszállni.

Aztán átadta a telefont Lucíának.

A lány annyira zokogott, hogy alig tudott megszólalni.

– Mariana asszony… Én loptam el a copfját.

Erősebben markoltam meg a kormányt.

– Már sejtettem.

– Az anyám is minden megtakarítását az Orquídea Capitalba fektette. Azt mondták, mindent elvesztettünk. Utána pedig egy olyan tartozást kezdtek követelni tőlünk, amelyet még csak nem is értettünk.

Lucía rövid szünetet tartott.

– Elvira asszony megígérte, hogy segít nekünk, ha odaadom neki a copfját.

Éles fájdalom hasított belém.

– És a paróka?

– Én készítettem el a lakásán, éjszakánként. Arra kényszerített, hogy minél hamarabb befejezzem.

– Az igazolványomat is te loptad el?

– Nem. Azt Elvira asszony vette el a színházban. Láttam, ahogy kijött a páholyból az ön táskájával. Utána megfenyegetett, hogy hallgassak.

Lucía ismét sírni kezdett.

– Azért hímeztem bele a piros virágot, mert azt akartam, hogy ha egyszer megtalálja a parókát, tudja, hogy én készítettem.

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

– Még valamit tudnom kell. Inés ott volt, amikor a jelmezt készítettétek?

A válasz szinte suttogásként érkezett.

– Igen. Eljött, hogy ellenőrizze, milyen lett a paróka. Utána Elvira asszonnyal beszélgettek a konyhában. Mindent hallottam.

– Mit mondtak?

– Elvira asszony megkérdezte, mi történik, ha a bank elutasítja a tranzakciót. Inés pedig nevetett. Azt mondta, teljesen mindegy, mert már maga a próbálkozás is elég ahhoz, hogy zárolják az ön számláit. Akkor pedig ő megveheti az épületet.

Végre megvolt a hiányzó kirakósdarab.

– Lucía, felelősséget kell vállalnod azért, amit tettél. De most megakadályozhatod, hogy ezek a nők másokat is kihasználjanak. Szükségem van az igaz vallomásodra.

– Félek.

– Tudom. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. Hanem azt, hogy a félelmünk ellenére is a helyes dolgot választjuk.

Ofelia asszony visszavette a telefont.

– Találkozunk a közjegyzőnél, gyermekem. Elviszem Lucíát.

Amikor megérkeztem a közjegyzői irodába, tíz perc volt hátra három óráig.

Inés már a váróteremben ült.

Mellette egy elegánsan öltözött ügyvéd várakozott.

Az asztalon egy banki iratokkal teli mappa és egy reklámanyag feküdt.

Azonnal felismertem a régi épület rajzát.

A tetején hatalmas betűkkel ez állt:

SALÓN INÉS – EXKLUZÍV SZÉPSÉGKÖZPONT

Le akarta rombolni a régi műhelyeket, hogy újabb szépségszalont nyisson a helyükön.

– Elkéstél a saját vereségedről, Mariana – jegyezte meg fölényes mosollyal.

Nem válaszoltam.

Salvador úr az ablak mellett állt.

Ahogy mindig, most is ott lógott a nyakában a régi mérőszalagja.

Odamentem hozzá.

– Ma nem tudom átutalni a pénzt. A bank zárolta a számláimat, mert valaki megpróbált kirabolni.

Megmutattam neki a banki igazolásokat és Ricardo szerződéstervezetét.

– Holnap megkapja a pénzét. Hajlandó vagyok írásban és megfelelő biztosítékkal vállalni a kötelezettségemet.

Az idős férfi lassan, figyelmesen elolvasta a dokumentumokat.

– Mariana, én hiszek neked. De megígértem, hogy annak adom el az épületet, aki határidőre teljesíteni tud.

Inés keresztbe tette a lábát.

– Ne próbálj bűntudatot kelteni benne. Az üzlet az üzlet.

Ebben a pillanatban léptek hallatszottak a lépcső felől.

Egy nő jelent meg az ajtóban.

Régi divatú kabátot viselt, a haja rövid és ősz volt.

Nem volt rajta smink.

Paróka sem.

Elvira asszony volt az.

A bank jogi osztályának egyik képviselője kísérte, aki a hatóságok tudtával érkezett, hogy dokumentálja a vallomását.

Salvador úr felállt.

Amint meglátta a nőt, megdermedt.

– Elvira?

Az anyósom lesütötte a szemét.

– Szervusz, Salvador.

Én semmit sem értettem.

Az idős férfi lassan közelebb lépett hozzá.

– Több mint negyven év telt el.

Az anyósom mély levegőt vett.

– Salvador és én egykor jegyesek voltunk – vallotta be. – Az ő színházi sminkműhelyében dolgoztam. De elhagytam, mert megismertem egy férfit, akinek több pénze volt.

Körbenézett a teremben.

– Egész életemben lenéztem azokat az embereket, akik a két kezükkel dolgoztak. Azt hittem, a luxustól majd fontos ember leszek.

Könnyek gyűltek a szemébe.

– És végül megloptam egy nőt, aki a saját kezével teremtett meg mindent, amit nekem soha nem sikerült elérnem.