Ezután egy tulajdoni okirat hitelesített másolatát tette elém.

– Onnan, hogy az anyád éppen egy olyan ingatlant próbál eladni, amely egyáltalán nem az övé.

Megdermedtem.

Az ügyvéd az egyik sorra mutatott.

Ott volt a nevem.

A teljes nevem.

– A nagymamád hét évvel ezelőtt neked ajándékozta az ingatlant, magának pedig holtig tartó haszonélvezeti jogot tartott fenn. Amikor meghalt, ez a jog megszűnt. Azóta te vagy a ház teljes jogú tulajdonosa.

Csak bámultam rá.

Egyetlen szót sem tudtam kinyögni.

Aztán hozzátette:

– És ezt az anyád is pontosan tudja.

Jéghideggé vált a kezem.

– Hogy érti azt, hogy tudja?

Az ügyvéd kinyitott egy második dossziét.

– Úgy, hogy már háromszor megpróbálta érvényteleníttetni ezt a tulajdonátruházást.

2. RÉSZ

Nem emlékszem, mennyi ideig ültem ott némán.

– Háromszor?

– Először néhány hónappal azután, hogy a nagymamád súlyosan megbetegedett. Másodszor a halála után. Harmadszor pedig tavaly.

Több dokumentumot húzott elő.

– Arra hivatkozott, hogy a nagymamád nem volt beszámítható. Hogy nyomást gyakoroltak rá. És hogy te manipuláltad őt.

Csak néztem a nevemet azokon az oldalakon, amelyeket azelőtt soha életemben nem láttam.

– De hát én még azt sem tudtam, hogy a ház a nevemen van!

– A nagymamád pontosan ezt akarta.

Salgado úr egy újabb iratcsomót nyitott ki.

Orvosi igazolások, pszichológiai szakvélemények és közjegyző előtt tett nyilatkozatok voltak benne.

A nagymamám gyakorlatilag minden lehetséges vádat előre látott, amellyel anyám megpróbálhatta volna megtámadni a döntését.

– Elena pontosan tudta, kivel áll szemben – mondta az ügyvéd. – Ezért gondoskodott róla, hogy az okirat aláírása előtt hivatalosan is dokumentálják a szellemi állapotát.

Furcsa érzés kerített hatalmába.

Egyszerre voltam szomorú és megkönnyebbült.

Éveken át azt hittem, hogy a nagymamám csak csendben figyel.

Hogy látja, mi történik anyám, Renata és köztem, de inkább nem akar beleavatkozni.

Most megértettem, hogy igenis közbelépett.

Csak éppen úgy, hogy senki sem vette észre.

Elővettem a táskámból az ingatlanhirdetést.

Az ügyvéd átolvasta.

Az arca megkeményedett.

– Az anyád még mindig annál az ingatlanirodánál dolgozik?

– Igen.

– Akkor nagyon jól tudja, hogy a tulajdonos engedélye nélkül nem kínálhat eladásra egy ingatlant.

Tárcsázott egy számot.

Miközben a munkatársával beszélt, én a kezemben lévő rézkulcsot nézegettem.

– Valamit nem értek – szólaltam meg, amikor befejezte a hívást. – Ha a ház az enyém, akkor hogyan akarta egyáltalán eladni?

Az ügyvéd nem válaszolt azonnal.

Kihúzta az egyik fiókot.

Újabb borítékot vett elő.

– Pontosan ezért reméltem, hogy ma eljössz.

A borítékban üzenetváltások másolatai voltak.

Anyám és egy házaspár levelezése.

A házaspár két nappal korábban már meg is nézte az ingatlant, miközben én dolgoztam.

Anyám azt mondta nekik, hogy a ház családi örökség, és ő éppen „a tulajdonjogi helyzet rendezését intézi”.

– Van itt még valami – folytatta az ügyvéd.

Egy banki átutalási bizonylatot mutatott.

250 000 peso.

Közlemény:

Foglaló – Atlixco ingatlan.

Kedvezményezett:

Az anyám.

Hányingerem támadt.

– Pénzt kapott érte?

– Tegnap.

Hátradőltem a székemben.

Ez már nem egyszerű fenyegetés volt.

Anyám pénzt vett át az én házamért.

– És most mi lesz?

– Először hivatalosan értesítjük a vevőjelölteket, hogy az anyádnak nincs joga eladni az ingatlant. Ezután felszólítjuk a pénz visszafizetésére. Az ingatlanirodát is tájékoztatni fogjuk.

– És anyámmal mi lesz?

Az ügyvéd összekulcsolta az ujjait.

– Ez attól függ, meddig vagy hajlandó elmenni.

Eszembe jutott a hatvan nap.

Renata, ahogy vigyorogva filmezett.

Anyám, aki azt mondta, legfeljebb majd valamelyik barátnőm kanapéján alszom.

– Ameddig csak szükséges.

Az ügyvéd most először elmosolyodott.

De nem örömében.

Hanem elismerően.

Aláírtam egy hivatalos nyilatkozatot, amelyben visszavontam minden olyan állítólagos engedélyt, amelyet bárki a ház értékesítésére felhasználhatott volna.

Emellett elindítottuk a szükséges jogi eljárást, hogy megszüntessük anyám és a mostohaapám ingyenes lakáshasználatát.

Természetesen nem tehettem ki őket még aznap délután az utcára.

De azt sem engedhettem meg többé, hogy tulajdonosként viselkedjenek.

Mielőtt elindultam volna, az ügyvéd átadott egy második borítékot a nagymamámtól.

Ez állt rajta:

„Csak akkor nyisd ki, amikor már tudod a teljes igazságot.”

Az autóban bontottam fel.

„Lucía!

Soha nem az volt a baj, hogy gyenge lettél volna.

Az volt a baj, hogy összekeverted a türelmet a kötelességgel.

Tudom, hogy anyád megpróbálja majd úgy beállítani a saját tettei következményeit, mintha azok a te kegyetlenségedből fakadnának.

Ne segíts neki ebben.

Ne add el a házat bűntudatból.

Ne adj neki részesedést csak azért, hogy békén hagyjon.

Az a béke, amelyet minden héten újra meg kell vásárolni, nem valódi béke.

A kulcs, amelyet rád hagytam, már egyetlen ajtót sem nyit ki.

Negyven éven át őriztem.

És azt szeretném, ha soha nem felejtenéd el: egy ház nem ahhoz tartozik, aki a leghangosabban kiabál benne, hanem ahhoz, akinek joga van ott maradni akkor is, amikor mindenki más végre megmutatja az igazi arcát.”

Elsírtam magam.

De csak néhány percre.

Aztán hazavezettem.

Anyám már a konyhában várt.

Renata is ott volt.

A mostohaapám az ablak mellett állt.

– Hol voltál? – kérdezte anyám.

Letettem a táskámat egy székre.

– A nagymama ügyvédjénél.

Aznap először láttam, hogy anyám arcából kifut a vér.

Renata leengedte a telefonját.

– Miféle ügyvédnél?

Anyám rá sem nézett.

– Nem tudom, mit hordott össze neked az a vénember, de ez családi ügy.

– A ház az én nevemen van.

Néma csend támadt.

Renata anyámra nézett.

– Micsoda?

Anyám összeszorította az állkapcsát.

– A nagymamád beteg volt.

– Vannak orvosi szakvélemények.

– Megtámadhatjuk az ajándékozást.

– Már háromszor megpróbáltad.

A mondat úgy csapódott belé, mint egy pofon.

Renata abbahagyta a felvételt.

Anyám lassan felállt.

– Fogalmad sincs, mit művelsz.

– De igen. Pontosan tudom.

– Képes lennél a saját anyádat hajléktalanná tenni?

– Ma reggel te adtál nekem hatvan napot.

– Az teljesen más volt!

– Hát persze.

Elővettem a banki átutalás másolatát.

Letettem az asztalra.

– És azt is szeretném tudni, miért fogadtál el 250 000 pesót egy olyan ház eladásáért, amelyről pontosan tudtad, hogy nem a tiéd.

A mostohaapám lehunyta a szemét.

Renata az átutalási bizonylatot bámulta.