Láttam, ahogy megáll egy kétszintes ház előtt.

Kis kertje volt, az ablakokon fehér függönyök lógtak.

Leállítottam a motort.

Mateo kiszállt, és két bevásárlószatyrot vett elő.

Ekkor kinyílt a ház ajtaja.

Egy nő lépett ki rajta.

Rövidre vágott, sötétbarnára festett haja volt.

Soványabb lett.

Idősebbnek látszott.

De amikor elmosolyodott, pontosan ugyanúgy hajtotta oldalra a fejét, mint kislánykorában.

Aztán megláttam azt az apró, félhold alakú anyajegyet a kulcscsontja mellett.

A kezem megdermedt a kormányon.

Hét éve állt egy urna a nappalim polcán, amelyről azt hittem, a lányom hamvait őrzi.

Most pedig ott állt előttem a lányom.

És a férjét ölelte.

Lucía életben volt.

2. RÉSZ

Mozdulatlanul ültem az autómban, és figyeltem, ahogy Mateo Lucíával együtt belép a házba.

Hét év gyásza kezdett darabokra hullani a fejemben.

A temetés.

A lezárt koporsó.

Elena kétségbeesett zokogása.

Azok az éjszakák, amikor az urna előtt ültem, és abban a hitben beszéltem hozzá, hogy a lányom hall engem.

Minden egyetlen hatalmas hazugságra épült.

Az első gondolatom az volt, hogy kiszállok.

Odaviharzok a házhoz.

Dörömbölni kezdek az ajtón.

És a szemükbe üvöltöm, hogyan voltak képesek ezt tenni velünk.

De az üzletben eltöltött ötven év megtanított valamire.

Ha rájössz, hogy valaki már hosszú ideje becsap, soha ne áruld el neki azonnal, hogy tudod az igazságot.

Előbb derítsd ki, meddig terjed a hazugság.

Az autóból fényképeket készítettem.

A házról.

Mateo rendszámáról.

Lucíáról, amint belépett az ajtón.

Aztán hazamentem.

Másnap reggel felkerestem egy Ernesto Salgado nevű magánnyomozót.

Korábban a bűnügyi rendőrségnél dolgozott, és az egyik beszállítóm révén ismertem meg.

Mindent elmeséltem neki.

Négy nappal később behívott az irodájába.

Az asztalán egy kék dosszié feküdt.

– Gabriel úr, mielőtt kinyitnánk ezt az aktát, figyelmeztetnem kell valamire.

– Nyissa ki.

Ernesto lassan vett egy mély levegőt.

– A lánya évek óta más személyazonossággal él.

A dosszié tele volt fényképekkel, bérleti szerződésekkel, banki kimutatásokkal és különféle dokumentumok másolataival.

Lucía Mariana Torres néven élt.

A házat egy Mateóhoz köthető vállalat fizette.

– Miért tették ezt?

Ernesto egy újabb iratot csúsztatott elém.

– Hét évvel ezelőtt nyakig úsztak az adósságban.

Mateo több millió pesót veszített illegális sportfogadásokon, és jelentős összegekkel tartozott magánhitelezőknek.

Lucía is több hitelszerződést írt alá.

Ernesto szerint nem sokkal az állítólagos baleset előtt közel kilencmillió peso összértékben kötöttek új életbiztosításokat, illetve emelték meg a meglévők biztosítási összegét.

Aztán bekövetkezett a baleset.

Egy kiégett autó.

Egy személyazonosító okmány a roncsban.

Emberi maradványok, amelyeket bizonyos dokumentumok alapján Lucíához kötöttek.

Ezeket az iratokat most újra vizsgálták.

– Egyelőre nem tudom biztosan megmondani, hogyan hamisították meg a bizonyítékok teljes láncolatát – mondta Ernesto. – De egy dolgot már biztosan állíthatok: a biztosító kifizette a pénzt.

Felfordult a gyomrom.

– És az én átutalásaim?

Ernesto elővett egy újabb lapot.

Ott voltak.

Minden egyes januári átutalásom.

A 780 000 pesók.

A pénz először Mateo számlájára érkezett.

Onnan egy részét továbbküldték egy másik bankszámlára, amelyet Lucía használt.

Lakbér.

Éttermi számlák.

Ruhák.

Készpénzzel fizetett utazások.

És Mateo újabb fogadásai.

– Renata tud erről?

Ernesto lesütötte a szemét.

– Néhány hónappal ezelőtt rájött, hogy az édesanyja életben van.

A kislány egy elrejtett kulcsot talált apja íróasztalában, valamint egy nyugtát, amelyen szerepelt a lakópark címe.

Mateo végül elvitte őt Lucíához, hogy rávegye a hallgatásra.

– A lányom… találkozott Renatával?

– Igen.

Ez az egyetlen szó jobban fájt, mint bármi más.

– És utána hagyta, hogy a gyerek visszamenjen egyedül az apjával?

Ernesto bólintott.

– Mateo megfenyegette Renatát. Azt mondta, ha bárkinek beszél erről, egy olyan bentlakásos iskolába küldi, amely nagyon messze van öntől.

Felálltam a székről.

Az ablakhoz kellett mennem, mert képtelen voltam tovább egy helyben ülni.

A feleségem úgy halt meg, hogy azt hitte, a lányunk a föld alatt nyugszik.

Az unokám hónapok óta rettegésben élt.

Én pedig hét éven keresztül annak a nőnek az életét finanszíroztam, akit minden éjjel megsirattam.

Visszafordultam Ernesto felé.

– Azt akarom, hogy fizessenek meg ezért.

– Akkor egyelőre nem szabad szembesítenie őket.

– Miért nem?

Ernesto becsukta a dossziét.

– Mert már beszéltem olyan emberekkel, akik hivatalos nyomozást indíthatnak az ügyben. Ehhez azonban Mateónak továbbra is azt kell hinnie, hogy ön semmiről sem tud.

– Mit kell tennem?

Ernesto mélyen a szemembe nézett.

– Pontosan azt adja neki, amire számít.

Abban a pillanatban megszólalt a telefonom.

Mateo hívott.

Felvettem.

– Gabriel úr – kezdte szinte szeretetteljes hangon –, szombaton ünnepeljük Renata születésnapját. Szeretnék kérni öntől egy kis szívességet.