Hallgattam.

– Tudja, ez az év anyagilag nagyon nehéz volt számunkra – folytatta. – Arra gondoltam, esetleg előre tudná hozni a januári átutalást.

Lenéztem az előttem fekvő kék dossziéra.

– Természetesen, Mateo.

– Tényleg?

– Szombaton elviszem neked a pénzt.

Szinte hallottam, ahogy a vonal másik végén elégedetten elmosolyodik.

Én is mosolyogtam.

Csakhogy ő még nem tudta, hogy ezúttal nem neki szánom az ajándékot.

3. RÉSZ

Azon a szombaton ünnepeltük Renata nyolcadik születésnapját.

Este hat órakor érkeztem Mateo házához.

Az egyik kezemben egy rózsaszín csomagolópapírba burkolt ajándékot tartottam az unokámnak.

A másik karom alatt egy vastag boríték lapult.

Mateo nyitott ajtót.

Egy olyan pulóvert viselt, amelyet rögtön felismertem.

Néhány hónappal korábban ugyanis szinte ugyanilyet láttam egy kirakatban.

Majdnem hétezer peso volt az ára.

– Gabriel úr! Fáradjon be!

A tekintete azonnal a borítékra siklott.

– Csak nem az van benne, amire gondolok?

– Előbb szeretném látni a születésnapos kislányt.

Renata ekkor megjelent a konyhaajtóban.

Amint meglátott, odarohant hozzám.

Szorosan magamhoz öleltem.

Aztán a füléhez hajoltam, és halkan azt súgtam:

– Követtem őt.

Az egész teste megmerevedett.

– Láttad őt?

– Igen.

Könnyek gyűltek a szemébe.

– Többé nem kell őrizned ezt a titkot.

Renata még szorosabban kapaszkodott belém.

– Bajba fogok kerülni?

– Nem, kicsim.

Homlokon csókoltam.

– Azok a felnőttek vannak bajban, akik ezt tették.

Ezután bementem a nappaliba.

Mateo whiskyt készített ki.

Az asztalon egy kisebb születésnapi torta és néhány ajándék állt.

Letettem elé a borítékot.

Felcsillant a szeme.

– El sem tudja képzelni, mennyit segít ezzel. Renata taníttatása mostanában rettenetesen drága.

Leültem.

– Nyisd ki.

Mateo elmosolyodott.

Feltépte a borítékot.

De a következő pillanatban lehervadt a mosoly az arcáról.

Három fényképet húzott elő.

Az elsőn Lucía volt látható, amint kilépett a lakóparkban álló házból.

A másodikon Mateo átölelte őt a terepjárója mellett.

A harmadik egy kinagyított felvétel volt, amelyen együtt mentek be a házba.

A fényképek alatt a banki átutalásaim másolatai lapultak.

Mateónak elakadt a lélegzete.

– Ez… ez meg mi?

– 5 460 000 peso.

Rám meredt.

– Nem értem.

– Dehogynem érted, Mateo. Nagyon is jól.

Minden vér kifutott az arcából.

– Gabriel úr, meg tudom magyarázni.

– Akkor kezdd azzal, hogy megmagyarázod, miért temettem el egy lányt, aki soha nem halt meg.

A kezében tartott pohár kicsúszott az ujjai közül.

A szőnyegre zuhant.

– Nem az, aminek látszik.

– Láttam őt.

Mateo végighúzta a kezét az arcán.

– Kérem, hallgasson meg.

– Hét év.

Meglepően nyugodt volt a hangom.

– Hét éven át néztem, ahogy a feleségem a lányát siratja. Hét éven át beszéltem egy urnához. Hét éven át küldtem neked pénzt, mert azt hittem, ezzel Renatáról gondoskodom.

– Bonyolult volt a helyzet.

– Az unokám foltozott cipőben jár, miközben ti ketten egy második életet éltek.

Mateo közelebb lépett.

– Lucía kétségbe volt esve.

– És te?

– Én is.

– Annyira, hogy kilencmillió pesóra volt szükségetek?

Megtorpant.

Abban a pillanatban rájött, hogy sokkal többet tudok, mint amennyit valaha elképzelt.

– Ki mondta ezt magának?

– Az adósságaitokról is tudok.

Mateo idegesen a folyosó felé pillantott.

Aztán lehalkította a hangját.

– Lucía ötlete volt.

Szótlanul néztem rá.

– Ő akart eltűnni – folytatta kapkodva. – Elege volt mindenből. Az anyaságból. Az adósságokból. A házasságunkból. Én próbáltam lebeszélni róla.

– Milyen kényelmes magyarázat.

– Én maradtam Renatával.

– Mert el kellett játszanod a gyászoló özvegyet, aki egyedül neveli a kislányát.

– Nem!

– És mert pontosan tudtad, hogy én továbbra is fizetni fogok.

Mateo szólásra nyitotta a száját.

De mielőtt bármit mondhatott volna, egy hang szólalt meg mögöttünk.

– Miféle fizetésről beszéltek?

Megfordultam.

Lucía állt az ajtóban.

Sötét nadrágot és bézs kabátot viselt.

A kezében napszemüveget tartott.

Valószínűleg a saját kulcsával jött be.

Először Mateóra nézett.

Aztán meglátott engem.

A táskája kicsúszott a kezéből, és a földre esett.

Néhány másodpercig senki sem szólalt meg.

– Apa…

A saját lélegzetvételemet is alig ismertem fel.

Több százszor elképzeltem már, milyen lenne újra látni a lányomat, ha a halált valahogyan vissza lehetne fordítani.

Azt hittem, odarohannék hozzá.

Magamhoz ölelném.

És a megkönnyebbüléstől összeomlanék.

De a nő, aki most előttem állt, hagyta, hogy a saját anyja abban a hitben haljon meg, hogy a lánya már nincs az élők sorában.

Magára hagyta a gyermekét.

És elfogadta a pénzemet.

– Ne szólíts így.

Lucía tett felém egy lépést.

– Apa, kérlek, hadd magyarázzam el.

– Az én lányom hét évvel ezelőtt meghalt.

Sírni kezdett.

– Féltem.

– Kevesebb mint negyven kilométerre éltél tőlem.

– Mateónak rengeteg adóssága volt. Megfenyegettek minket.

– Hozzám is jöhettél volna.

– Szégyelltem magam.

– Legalább az anyádat felhívhattad volna.