De nem tette.

Amikor végre rákerült a sor, átvette a tortát, majd kifizette a kávét és a péksüteményt az összes várakozó vásárlónak.

Indulás előtt még megkérdezte:

– Láthatom még önt?

Beletöröltem a kezemet a kötényembe.

– Szerdán háromkor végzek.

Aztán a pult mögött színezgető Camilára pillantottam.

– Még soha nem korcsolyázott.

Szerdán elmentünk egy karácsonyi korcsolyapályára, amelyet a város nyugati részén, egy téren állítottak fel.

Alejandro türelmesen tanította Camilát, hogyan tartsa meg az egyensúlyát a jégen.

A lányom ötször esett el.

Alejandro mind az ötször felsegítette.

Én a palánk mellett álltam, forró csokoládét szorongatva a kezemben, és figyeltem őket.

Akkor hirtelen megértettem valamit.

Valamit, amitől szinte megijedtem.

Nem egy milliomost láttam, aki egy szegény kislánnyal játszik.

Hanem egy boldog férfit.

Korcsolyázás után Alejandro egy rajzfüzetet és egy hatalmas doboz színes ceruzát ajándékozott Camilának.

– Az első kollekciódhoz – mondta.

– Ha nagy leszek, ruhákat fogok tervezni – jelentette ki a lányom. – Olyan kislányoknak, akik csak nézik a kirakatokat, de nem tudják megvenni, ami mögöttük van.

Alejandro nem nevetett ki.

– Akkor kezdj hozzá már ma!

Ettől kezdve egyre gyakrabban találkoztunk.

Eleinte csak szerdánként.

Aztán szombatonként is.

Végül szinte minden délután, amikor sikerült egyetlen órát kiszakítanunk a napunkból.

Alejandro harmincnyolc éves volt. Mexikóváros egyik legjelentősebb ingatlanfejlesztő vállalatát vezette.

A felesége négy évvel korábban meghalt.

Azóta a munkájából épített maga köré falat.

Nagyon is jól ismertem ezt a fajta magányt.

Csakhogy ő milliókból építette fel a saját falait.

Én pedig végtelennek tűnő, dupla műszakokból.

Egy este meghívott vacsorázni és táncolni egy elegáns étterembe, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Paseo de la Reformára.

Majdnem visszautasítottam a meghívást.

Mindössze két régi ruhám volt.

De Camila megoldotta a problémát.

A szomszédunk, a hetvenkét éves, nyugdíjas varrónő, Doña Dolores, évtizedek óta őrzött egy smaragdzöld ruhát.

Hárman együtt méretre igazítottuk.

Camila pedig egy apró piros masnit varrt a derekára.

Amikor lementem a lépcsőn, és megláttam Alejandrót az autója mellett várakozni, a férfi egyszer csak elhallgatott.

– Mi az? – kérdeztem idegesen.

– Semmi.

Elmosolyodott.

– Csak próbálok visszaemlékezni, hogyan is kell levegőt venni.

Azon az estén a város ezernyi fénye alatt táncoltunk.

Meséltem neki arról a férfiról, aki elhagyott bennünket.

Ő pedig arról a nőről beszélt, akit elveszített.

Életünkben először egyikünk sem próbált úgy tenni, mintha a régi sebeink nem léteznének.

Néhány héttel később Camila fellépett az iskolai ünnepségen.

Alejandro lemondott egy fontos üzleti megbeszélést, csak hogy ott lehessen.

Az első sorban ült egy apró műanyag széken, a térde szinte a mellkasáig ért.

Camila észrevette a színpadról.

Az egész arca felragyogott.

Hazafelé elaludt Alejandro vállán.

Éppen fel akartam ébreszteni, amikor meghallottam, hogy álmában halkan suttogja:

– Apa…

Alejandro is hallotta.

De egyikünk sem szólt semmit.

Másnap reggel azonban üzenetet kaptam egy ismeretlen telefonszámról.

„Tisztelt Lucía Morales asszony! Beatriz Ferrer asszony szeretne beszélni önnel. Négyszemközt.”

És abban a pillanatban megértettem, hogy történetünk legnehezebb része még csak most kezdődik.

2. RÉSZ

Alejandro édesanyja egy hatalmas villában élt Lomas de Chapultepec elegáns negyedében.

Beatriz Ferrer kifogástalan szürke ruhában fogadott. A nyakát gyönyörű gyöngysor díszítette.

Kávéval kínált.

Aztán lassan visszahelyezte a csészéjét az alátétre.

– Egyenesen fogok beszélni, Lucía. A fiam szerelmes önbe.

Nem válaszoltam.

– Alejandro egy jól ismert, tekintélyes család tagja. Üzletemberekkel, politikusokkal és befektetőkkel találkozik. Ön viszont egy pékségben dolgozik, és van egy gyermeke egy másik férfitól.

A szavai azért fájtak annyira, mert egyetlen nyílt sértés sem hangzott el.

Csak tényeket sorolt.

Olyan tényeket, amelyeket fegyverként használt ellenem.

– Az emberek beszélni fognak – folytatta. – És ez előbb-utóbb ártani fog a fiamnak.

Kinyitott egy elegáns bőrmappát.

Elővett belőle egy csekket.

2 400 000 pesó.

Lassan elém csúsztatta az asztalon.

– Ebből vehet egy kisebb házat, nyithat egy saját üzletet, és biztosíthatja a lánya jövőjét. Csupán egyetlen dolgot kérek cserébe. Maradjon távol Alejandrótól.

A csekket bámultam.

Több pénz volt rajta, mint amennyit hosszú évek alatt félre tudtam volna tenni.

Camilára gondoltam.

Arra, milyen lenne, ha saját szobája lehetne.

Ha jobb iskolába járhatna.

Ha többé nem kellene minden bevásárlásnál fejben számolgatnom, belefér-e még egy kiló tortilla a heti költségvetésbe.

Felvettem a csekket.

Beatriz láthatóan megkönnyebbült.

Aztán kettétéptem.

Majd még egyszer.

A négy papírdarabot gondosan a kávéscsészéje mellé helyeztem.

– Nem a pénzéért léptem be a fia életébe. És nem is pénzért fogok kilépni belőle.