Felálltam.

– Köszönöm a kávét.

Felemelt fejjel távoztam a házból.

Csak akkor hajtottam le, amikor már kint álltam az utcán.

Mert egyvalamiben Beatriznak igaza volt.

Az ő világa nem az enyém volt.

Aznap este Alejandro egy szál fehér rózsával jelent meg a pékségnél.

Nem engedtem be.

– Nem tudom ezt tovább folytatni.

Az arckifejezése azonnal megváltozott.

– Beszélt veled az anyám?

– Nem miatta van.

Hazudtam.

– Nem akarom, hogy egy napon hozzád hasonló gazdag és előkelő emberek között állj, rám nézz, és azon tűnődj, hogy mégis mit tettél.

– Lucía…

– Kérlek, menj el.

Becsuktam az ajtót.

Az üvegen keresztül láttam, ahogy mozdulatlanul áll az utcai lámpák fényében.

Két kezembe temettem az arcomat.

Fogalmam sem volt róla, hogy Camila a pultot a raktártól elválasztó függöny mögött áll.

És hogy minden egyes szavunkat hallotta.

Alejandro egyenesen az anyja házához hajtott.

Csak később mesélte el, mi történt ott.

Az asztalon megtalálta a szétszaggatott csekk négy darabját.

– Széttépte – mondta.

– Igen.

Alejandro egy drága ajándékokkal teli vitrinre mutatott, amelyben anyja szinte soha nem használt holmijai sorakoztak.

– Éveken át értékes dolgokat vásároltam neked, mert azt hittem, ez a kötelességem. Lucía viszont hajnali négykor kelt fel, hogy saját kezűleg süssön neked egy tortát. Camila lerajzolt egy pár cipőt, mert tudta, hogy az anyja nem engedheti meg magának. Ők ketten sokkal jobban értik nálunk, mit jelent igazán adni valakinek valamit.

Aztán az anyja szemébe nézett.

– Szeretem Lucíát. És szeretem Camilát is. Nem azért jöttem, hogy engedélyt kérjek tőled.

Ezzel elment.

Ugyanazon az estén Camila lement Doña Dolores lakásába.

Egy kis dobozt, egy darab piros szaténanyagot és egy különös ötletet vitt magával.

Két nappal később, szenteste, egyszer csak megjelent előttem.

A lábán a piros cipője volt.

A kezében pedig egy apró csomagot tartott.

– Meglátogatom Alejandro anyukáját.

– Hogy micsoda?

– Velem jöhetsz. De ha nem akarsz, egyedül is elmegyek.

– Camila…

– Anya, mindig azt mondod, hogy amikor valaki szomorú, néha csúnyán viselkedik másokkal.

Felmutatta a kis csomagot.

– Készítettem neki valamit, hogy ne legyen többé szomorú.

És mielőtt még megállíthattam volna, a lányom már ki is nyitotta az ajtót.

3. RÉSZ

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer annak az asszonynak a háza előtt töltöm a szentestét, aki korábban pénzt ajánlott azért, hogy örökre eltűnjek a fia életéből.

Mégis ott álltam.

A régi kabátomban, a lányom kezét szorongatva, miközben a szívem olyan hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

Az ajtót nyitó alkalmazott meglepetten nézett ránk.

– Ferrer asszony várja önöket?

– Nem – feleltem.

Már éppen meg akartam fordulni.

De Camila előrelépett.

– Beszélnem kell vele.

Beatriz meghallotta a hangunkat a ház belsejéből.

Megjelent az előcsarnokban.

Néhány másodpercig senki sem szólt egy szót sem.

Úgy éreztem, a testem minden porcikája azt kiabálja, hogy azonnal meneküljek el onnan.

Camila azonban egyáltalán nem félt.

Odament hozzá.

– Beatriz néni, ezt önnek hoztam.

Átnyújtotta a kis csomagot.

Beatriz először a lányomra nézett.

Aztán rám.

– Erre igazán nem lett volna szükség.

– De igen.

Camila szinte belenyomta az ajándékot a kezébe.

Beatriz óvatosan lehúzta róla a csomagolópapírt.

Odabent egy apró piros szaténmasni lapult.

Nem volt tökéletes.

Egy kicsit ferdére sikerült, és az egyik oldala hosszabb volt a másiknál.

– Én készítettem – magyarázta Camila. – Doña Dolores segített a nehezebb részeknél.

Aztán felemelte az egyik lábát.

A piros cipője megcsillant a csillár fényében.

– Pont olyan, mint a cipőmön lévő masni. Alejandro akkor ajándékozta nekem ezt a cipőt, amikor még azt hittem, hogy a csodák csak a kirakatüveg mögött léteznek.

Beatriz mozdulatlanul állt.

– Anya azt mondja, ön nagyon szomorú – folytatta a lányom. – Azt is mondja, hogy a szomorú emberek néha bántó dolgokat mondanak, mert félnek.

– Camila…

Megpróbáltam közbeszólni.

De már késő volt.

– Ezért gondoltam, hogy talán önnek is szüksége van egy kis csodára.

Hatalmas csend telepedett ránk.

Beatriz a kezében tartott masnit nézte.

Aztán valami olyasmi történt, amire soha nem számítottam volna.

Lassan levette a nyakából a gyöngysorát.

Megfordította a masnit, és észrevette a hátuljára varrt apró kitűzőt.

A ruhájára tűzte.

Pontosan a szíve fölé.

Az álla remegni kezdett.

– Hosszú éveken át – szólalt meg halkan – ékszereket, kézitáskákat, festményeket és utazásokat kaptam ajándékba…

A hangja elcsuklott.

– De mióta meghalt a férjem, senki sem készített nekem semmit a saját kezével.

Camila komolyan nézett rá.

– Akkor megtarthatja.

Beatriz könnyek között halkan felnevetett.

Aztán rám emelte a tekintetét.

– Lucía…

Vártam.

– Kegyetlen voltam önnel.

Nem feleltem.

– Azt hittem, a fiamat védem. Pedig valójában csak egy ostoba elképzeléshez ragaszkodtam arról, hogy milyen nőnek kellene mellette állnia.