Az összeg láttán megfagyott bennem a vér.
Egymillió-négyszázezer peso.
A hitelfelvevő neve Vanessa volt.
Ám volt ott még egy részlet, amelyet egyelőre képtelen voltam megérteni.
Gondosan eltettem a dokumentumokat, majd felhívtam Arturo Salinast, aki már húsz éve volt az ügyvédem.
Másnap reggel nyolckor már az irodájában ültünk.
Elmeséltem neki mindent, ami az ünnepségen történt, és megmutattam a videót, amelyet Vanessa közzétett a közösségi oldalain.
A felvételhez egy gúnyos bejegyzést is írt, amelyben ingyenélőnek nevezett.
Arturo szó nélkül végignézte a videót.
– Raúl, meg tudjuk védeni a vagyonodat, de mindent törvényesen kell intéznünk. Nem teheted ki őket egyszerűen az utcára anélkül, hogy betartanád a köztetek létrejött megállapodást.
A villa egy olyan ingatlanvállalat tulajdonában állt, amelyet én alapítottam.
Diego és Vanessa egy határozott időre kötött, pontos feltételeket tartalmazó, ingyenes használati szerződés alapján laktak benne.
Ezenfelül személyesen fizettem a számláimhoz kapcsolódó kiegészítő hitelkártyáikat, a telefonköltségeiket és számtalan más kiadást is, amelyeket ők már teljesen természetesnek tekintettek.
– Nem akarom tovább finanszírozni a fényűzésüket – mondtam. – Nem akarok ártani nekik. Csak azt szeretném, ha végre felelősséget vállalnának a saját életükért.
Első lépésként letiltottuk a bankszámláimhoz kapcsolódó kiegészítő kártyákat, és megszüntettük a nevemen futó személyes szolgáltatásokat.
A ház alapvető közműszolgáltatásait érintetlenül hagytuk.
Az egészségbiztosításuk ügyében pedig átmeneti időszakot biztosítottunk nekik, hogy legyen idejük saját biztosítást kötni.
Ezután Arturo előkészítette a használati szerződés lejártáról szóló hivatalos értesítést, és megkezdte az ingatlan törvényes értékesítésével kapcsolatos tárgyalásokat.
Az első telefonhívásokra nem kellett sokáig várnom.
Diego éppen két befektetővel ebédelt Guadalajara egyik elegáns éttermében, amikor elutasították a bankkártyáját.
Megpróbált egy másikat.
Azt is elutasították.
Dühöngve hívott fel az étterem telefonjáról.
– Apa! Úgy égetsz le mindenki előtt, mintha egy nyomorult koldus lennék!
– Azok a kártyák az enyémek voltak, Diego.
– Éppen egy elképesztően fontos üzletet készültem megkötni!
– Akkor használd a céged pénzét.
Kínos csend következett.
– Nincs elég készpénzem.
– Ezen talán korábban kellett volna elgondolkodnod, mielőtt olyan gazdagsággal hencegtél, amely valójában nem is létezik.
Köszönés nélkül lecsapta a telefont.
Egy órával később Vanessa hívott Andares egyik exkluzív wellness-szalonjából.
Az ő kártyája sem működött, és már hangosan veszekedett a személyzettel.
– Raúl! Ezt azonnal el kell intézned!
– Többé nem fogom fizetni a személyes kiadásaidat.
– Én a fiad felesége vagyok!
– És felnőtt nő, aki képes dolgozni.
Aznap délután mindketten visszatértek a villába.
A bejáratnál azonban egy hivatalos kézbesítő várta őket.
Diego feltépte a borítékot.
Amint elolvasta a benne lévő dokumentumot, halálsápadttá vált.
A levél hivatalosan értesítette őket a használati megállapodás megszűnéséről és a ház tervezett eladásáról.
– Ez lehetetlen! – üvöltötte. – Ez a ház az enyém!
Arturo, aki a kézbesítővel érkezett, nyugodtan válaszolt.
– Ön soha nem volt az ingatlan tulajdonosa, Mendoza úr. Az édesapja csupán megengedte, hogy bérleti díj fizetése nélkül éljenek itt. A kiköltözésre a törvényben meghatározott határidő áll rendelkezésükre.
Vanessa sírva fakadt.
Amikor azonban észrevette, hogy Arturo a pénzügyi dokumentumok másolatát is magával hozta, a könnyei egy csapásra elapadtak.
Az arckifejezése teljesen megváltozott.
Még aznap este Gerardo telefonált.
Sikerült azonosítania a széfemben talált szerződés hitelezőjét.
Egy olyan férfiról volt szó, aki arról volt hírhedt, hogy magánkölcsönöket adott, méghozzá elképesztően magas kamatokkal.
Vanessa azért vette fel a pénzt, hogy finanszírozhassa a vásárlásait, az utazásait és a gazdag élet látszatát.
A tartozás pedig időközben lejárt.
– Don Raúl – szólalt meg Gerardo remegő hangon –, feltétlenül meg kell néznie a szerződés utolsó oldalát.
Kinyitottam a dossziét.
Ott volt a hivatalos személyazonosító okmányom másolata.
Alatta pedig egy aláírás, amely állítólag tőlem származott.
Csakhogy én soha nem hagytam jóvá azt a kölcsönt.
És amikor megláttam annak az embernek a nevét, aki tanúként írta alá a dokumentumot, megértettem, hogy az árulás sokkal súlyosabb, mint azt valaha is képzeltem.
3. RÉSZ
A szerződés utolsó oldalán a fiam neve szerepelt.
Diego Mendoza.
A dokumentum szerint ő írta alá tanúként azt az egymillió-négyszázezer pesós kölcsönszerződést, amelyet Vanessa úgy szerzett meg, hogy az én személyazonosságomat és vagyonomat használta fel biztosítékként.
Hosszú percekig bámultam az aláírást.
