Diego kijött az irodájából, hogy szembeszálljon velük.
Ám végül kénytelen volt végighallgatni, amint az egyik férfi fennhangon elárulja mindenkinek a felesége titkos adósságát.
A kollégái döbbenten néztek rá.
A vállalat vezetősége közbelépett, értesítette a biztonsági szolgálatot, és hivatalos jelentést készített az esetről.
Diegót felfüggesztették a munkavégzés alól, amíg át nem vizsgálják a pénzügyi ügyleteit.
Néhány nappal később az ellenőrzés feltárta, hogy félrevezető adatokat szolgáltatott a projektjeihez rendelkezésre álló pénzügyi forrásokról.
Elbocsátották.
Amikor megtudtam, nem éreztem elégtételt.
Eszembe jutott az a kisfiú, aki egykor a szerény guadalajarai házunk udvarán szaladgált, amikor Elenával még csak elkezdtük megalapozni a vagyonunkat.
Az a kisfiú arról álmodozott, hogy egyszer nálam is magasabb épületeket fog emelni.
Soha nem hittem volna, hogy végül azért teszi tönkre a saját életét, mert mindenáron azt akarja elhitetni másokkal, hogy ezeket az épületeket már régen felépítette.
Nem sokkal később lejárt a villa kiürítésére megszabott határidő.
Arturo minden szükséges jogi eljárást betartott.
Diego végül beleegyezett a kiköltözésbe, miután kénytelen volt belátni, hogy semmilyen dokumentuma nincs, amellyel tulajdonjogot követelhetne.
Én addigra már megállapodtam egy ingatlanvállalattal a ház értékesítéséről.
Hogy minél hamarabb lezárhassam az ügyet, a piaci értéknél alacsonyabb vételárat is elfogadtam, azzal a feltétellel, hogy az adásvételt a ház kiürítése után véglegesítjük.
Az átadás napján úgy döntöttem, személyesen megyek el.
Vanessa több hatalmas fekete zsák mellett ült.
A zsákok tele voltak márkás ruhákkal és méregdrága cipőkkel.
Diego egy bőröndöt húzott végig a folyosón.
A bejáratnál az ingatlanvállalat képviselője és két alkalmazott várakozott, akik a berendezési tárgyak leltárát ellenőrizték.
A medencében senki sem volt.
Azok az asztalok, amelyek körül egykor fényűző partikat rendeztek, már eltűntek.
A fiam meglátott a kapuban.
– Azért jöttél, hogy élvezd a nyomorúságunkat?
– Azért jöttem, hogy átvegyem a házat, és megbizonyosodjak róla, hogy minden probléma nélkül lezárul.
Vanessa hisztérikusan kiabálni kezdett.
– Úgy dobnak ki minket innen, mint valami állatokat!
Közelebb léptem hozzá, és egyenesen a szemébe néztem.
– Volt elég időtök új otthont keresni. Senki sem vesz el tőletek semmit, amit ti magatok vásároltatok. Egyszerűen véget ért az a kiváltságotok, hogy ingyen használhattátok a tulajdonomat.
Ebben a pillanatban egy sötét terepjáró jelent meg az úton.
Felismertem az egyik férfit, aki korábban Diego munkahelyén is megjelent.
Három férfi szállt ki az autóból, és követelni kezdték Vanessától a pénzüket.
Egyikük a ruhákkal teli zsákokra mutatott.
– Na, lássuk csak, mennyit ér az a sok holmi, amit a mi pénzünkből vásároltál!
Diego megpróbálta elállni az útjukat.
A vita annyira elfajult, hogy az ingatlanvállalat képviselője kénytelen volt rendőrt hívni.
A férfiak még a járőrök érkezése előtt elhajtottak.
Távozás közben azonban újabb fenyegetéseket kiabáltak.
Arturo gondoskodott róla, hogy az eset bekerüljön a megfelelő rendőrségi feljelentésekbe.
Aznap láttam, ahogy a fiam a járdaszegélyen ül, fejét a két kezébe temetve.
Életemben először láttam őt teljesen megtört embernek.
Meg akartam ölelni.
Őszintén meg akartam ölelni.
De akkor újra magam előtt láttam, ahogy tizenháromszor a mellkasomba böki az ujját, miközben Vanessa gúnyosan nevet.
Túl sokáig összekevertem a szeretetet azzal a kötelességgel, hogy minden rossz döntésének következményétől megmentsem.
Aznap délután úgy mentem el, hogy egyetlen pesót sem ajánlottam fel neki.
Azt hittem, ez lesz történetünk utolsó fájdalmas jelenete.
Tévedtem.
Három éjszakával később üzenetet kaptam Diegótól.
„Ha nem adod meg, amire szükségem van, akkor majd magam szerzem vissza azt, ami engem illet.”
Nem válaszoltam.
Az ügyvédem azt tanácsolta, őrizzem meg az üzenetet, és fokozottan ügyeljek a biztonságomra.
Volt egy kis faházam Mazamitla közelében, a hegyek fenyvesei között.
Diego tudta, hogy a házban van egy széf, amelyben évekkel korábban készpénzt tartottam, hogy kifizessem a beszállítóimat.
Már régóta nem tároltam ott pénzt.
A fenyegető üzenet után azonban ellenőriztettem a biztonsági kamerákat, és meggyőződtem arról is, hogy a riasztórendszer megfelelően működik.
Két éjszakával később, nem sokkal éjfél után, figyelmeztető hangot adott ki a telefonom.
Valaki feltörte a faház hátsó ajtaját.
Azonnal megnyitottam a kamerák élő közvetítését.
Diego volt az.
Sötét ruhát viselt, és egy rövid fémrudat tartott a kezében.
Láttam, ahogy belép a dolgozószobába, kihúzogatja a fiókokat, majd egyenesen a széfhez lép.
