1. RÉSZ

Az utolsó ápolónői műszakom alatt hat felfegyverzett férfi lépett be a kórházba.

Nem az igazgatót keresték.

Nem is valamelyik sebészt.

Engem kerestek.

Amikor végül megtaláltak, a parancsnokuk megállt előttem, vigyázzba vágta magát, és egy olyan néven szólított, amelyet húsz éve kétségbeesetten próbáltam elfelejteni.

Valkűr.

Elena Salgadónak hívnak. Ötvennyolc éves voltam, és szinte a fél életemet a hermosillói Sivatagi Regionális Kórház sürgősségi osztályán töltöttem.

Olyan jól ismertem a fertőtlenítő, a többször újramelegített kávé és a vér szagát, hogy gyakran már azelőtt megéreztem, milyen eset érkezik, hogy bárki szólt volna a közeledő mentőautóról.

Azon a hajnalon egy fiatal rezidensnek segítettem stabilizálni egy balesetet szenvedett fiút.

A beteg rengeteg vért vesztett, az orvos pedig, bár kétségtelenül tehetséges volt, annyira idegesnek tűnt, hogy képtelen volt tisztán gondolkodni.

– Kérem a fogót! – utasított kapkodva.

– Előbb vegyen egy mély levegőt – feleltem nyugodtan. – Ha hagyja, hogy eluralkodjon magán a pánik, éppen azt fogja elvéteni, ami ott van az orra előtt.

Megmutattam neki, hol kell nyomást gyakorolnia a sebre, majd szilárdan tartottam a gézlapot, miközben dolgozott.

Néhány percen belül sikerült megállítanunk a beteg állapotának romlását.

Amikor a fiút végül betolták a műtőbe, a rezidens ott maradt mellettem, és úgy bámult rám, mintha életében először döbbent volna rá, hogy a személyzet rendreutasításán kívül máshoz is értek.

– Hol tanulta ezt, doktornő?

Lehúztam a kesztyűmet.

– Egy szakmai cikkben olvastam évekkel ezelőtt.

Hazudtam.

De már tizenöt éve dolgoztam ebben a kórházban, és mindvégig gondosan rejtegettem életemnek azt a részét, amely jóval a kék egyenruhák és a végtelen éjszakai műszakok előtt létezett.

Reggel hat órakor hivatalosan is véget ért volna az utolsó munkanapom.

A kollégáim egy szupermarketben vásárolt tortával készültek a búcsúztatásomra. A cukormázra ezt írták:

„Boldog nyugdíjas éveket, Elena doktornő!”

Megöleltek, megajándékoztak egy bögrével, és egymást túllicitálva osztogatták a tanácsokat, hogyan élvezzem majd a nyugdíjaséveimet.

Én pedig mosolyogtam, amikor illett, és ügyesen kitértem minden kérdés elől, amely arra vonatkozott, mit fogok ezután kezdeni magammal.

Mert az igazság az volt, hogy fogalmam sem volt, ki leszek a kórház nélkül.

És néha már arra sem emlékeztem igazán, ki voltam, mielőtt idekerültem.

Pontban hat órakor bementem az öltözőbe.

Egy papírtáskába tettem a váltóruhámat, a cipőmet és a rozsdamentes acél termoszomat.

Ezután felnyúltam az öltözőszekrényem legfelső polcához, és megnyomtam egy alig észrevehető rést.

A rejtett hátlap kipattant.

Mögötte egy régi fénykép és egy súlyos aranyérme lapult.

A képen egy kopár, sziklás vidéken álltam.

Katonai egyenruhát és sisakot viseltem, mögöttem pedig több férfi sorakozott.

Az arcukat fekete tintával felismerhetetlenné tettem, mielőtt elrejtettem a fényképet.

Az érmén egy különleges műveleti egység jelvénye díszelgett.

Alatta mindössze egyetlen szó állt.

Testvériség.

Húsz évvel korábban egy hegyvidéki bevetés során lezuhant a helikopterünk.

Az egységem az ellenséges tűz fogságába került.

Akkoriban harctéri orvosként szolgáltam.

Órákon át láttam el a sebesülteket, és segítettem tartani az állásunkat, amíg végre megérkezett a felmentő csapat.

Az embereim között ott volt David is.

Ő volt az egyetlen férfi, aki még akkor is képes volt megnevettetni, amikor körülöttünk minden darabokra hullott.

És ő volt az a férfi, akit szerettem.

A küldetés után azt mondták, meghalt.

A saját szememmel láttam, ahogy az őt elszállító helikopter eltűnt a horizonton.

Aztán éveken át abban a hitben éltem, hogy nem élte túl.

Az ügynökség akkoriban új személyazonosságot ajánlott fel nekem.

Egy csendes visszavonulást.

És azt az ígéretet, hogy soha többé senki sem fog keresni.

Elfogadtam.

Levetettem az egyenruhámat, magam mögött hagytam a múltamat, és megtanultam Elena Salgadóként élni.

Éppen becsuktam volna az öltözőszekrényemet, amikor hirtelen megszólaltak a kórház riasztói.

Nem tűzriadó volt.

És nem is az épületen belül történt valami.

Egy külső fenyegetés miatt elővigyázatosságból lezárták a kórházat.

A mágneszáras ajtók bezáródtak, a liftek leálltak.

A folyosókon a betegek és az ápolók tanácstalanul néztek egymásra.

– Jessica, vigyél mindenkit a hármas terembe, és zárd be az ajtót! – utasítottam. – Senki se menjen az ablakok közelébe!

A fiatal vezető ápolónő azonnal engedelmeskedett.

Én a főbejárat felé indultam.

Odakint három fekete terepjáró éppen áttörte a mentőbejárat sorompóját.

A zuhogó esőben hat férfi ugrott ki a járművekből, majd határozott léptekkel beléptek a kórházba.

Taktikai felszerelést viseltek, és gépkarabélyokat tartottak a kezükben.