A biztonsági őr azonnal magasba emelte mindkét kezét.

A fiatal rezidens kilépett az orvosi szobából, és döbbenten megtorpant.

– Nem ronthatnak be ide csak úgy, fegyverekkel! – tiltakozott. – Ez egy kórház!

Az egyik férfi felszólította, hogy álljon félre.

De a rezidens nem tágított.

A katona anélkül tolta hátrébb, hogy bántotta volna, majd tovább kutatott a tekintetével.

Aztán meglátott engem.

Azonnal felemelte a kezét.

A többi férfi leeresztette a fegyverét.

A parancsnok lassan végigsétált a folyosón, és közvetlenül előttem állt meg.

A bal szemöldökén egy hosszú heg húzódott.

A szemét hamarabb felismertem, mint az arcát.

– Jó estét, Valkűr – szólalt meg.

Keresztbe fontam a karomat.

– Ríos parancsnok. Éppen az utolsó műszakomon kellett ekkora felfordulást csinálnod?

– Sajnálom. Nem várhattunk tovább.

Emlékeztettem rá, hogy tizenöt éve más néven élek.

Csak annyit válaszolt, hogy ezt nagyon jól tudja.

Aztán egy táblagépet nyújtott felém.

A kijelzőn egy férfi fényképe jelent meg.

Az arca fel volt dagadva, és tele volt sérülésekkel. A ruhája szakadt és mocskos volt.

Úgy nézett ki, mint aki napokon keresztül a poklot járta meg.

De a sűrű szakáll alatt felismertem az állkapcsa ismerős vonalát.

És az alkarján megláttam egy tetoválást, amelyet egykor számtalanszor néztem végig az ujjaimmal.

A szívem egy pillanatra kihagyott.

Próbáltam levegőt venni, de mintha a tüdőm hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell.

Ríos némán figyelt.

Aztán kimondta azt a néhány szót, amely egyetlen pillanat alatt darabokra törte a világomat.

– A túsz David, Elena. És még életben van.

2. RÉSZ

Egy pillanatra eltűnt körülöttem a kórház.

Csak a képernyőn látható fényképet néztem, és annak a férfinak a nevét hallottam, akitől húsz éven át újra meg újra, némán búcsút vettem.

– Ez lehetetlen – suttogtam.

– Három órával ezelőtt azonosítottuk. A Sierra Madre hegység egyik táborában tartják fogva.

– Nekem azt mondták, hogy meghalt.

Ríos parancsnok egy pillanatra sem fordította el a tekintetét.

– Nekünk is ezt mondták. De a bizonyítékok arra utalnak, hogy túlélte a rajtaütést. Azóta más személyazonosság alatt dolgozott.

A pult szélébe kapaszkodtam.

Az aranyérme még mindig ott lapult a táskámban, a cipőm mellett.

Éveken át magammal hordtam, mintha egy örökre bezárt ajtó kulcsát őrizném.

– Miért van szükségetek éppen rám?

Ríos elmagyarázta, hogy Davidet egy különleges műveletekre szánt pénzek elsikkasztását érintő nyomozás során fogták el.

A pénz egy bűnszervezethez került, amely egy szövetségi hivatalon belül dolgozó közvetítővel állt kapcsolatban.

David olyan dokumentumokra bukkant, amelyek bizonyíthatták, ki árulta el húsz évvel korábban az egységünk tartózkodási helyét.

Ki csalt minket abba a halálos csapdába.

A hírszerzési információk szerint Davidet még napkelte előtt átszállítják egy másik helyre.

Ríos és a csapata azt tervezték, hogy behatolnak a táborba, megtalálják Davidet, és kihozzák onnan.

Csakhogy szükségük volt valakire, aki azonnal orvosi segítséget tud nyújtani, ha David súlyosan megsérült.

Valakire, aki nemcsak a sérüléseit, hanem a fizikai tűrőképességének határait is ismeri.

– Nálam sokkal jobb orvosok is vannak – mondtam.

Ríos megrázta a fejét.

– David nem fogad el akárkitől segítséget, Elena. És ha tényleg olyan rossz állapotban van, mint amilyennek látszik, nem lesz időnk meggyőzni.

3. RÉSZ

A terem felé pillantottam, ahová Jessica a betegeket kísérte.

A folyosón még mindig ott állt a fiatal rezidens.

Az arcáról leolvasható volt, hogy kétségbeesetten próbálja megérteni, ki is vagyok valójában.

Bűntudat fogott el a gondolattól, hogy egyszerűen itt hagyom őket.

De Jessica már átvette az irányítást, és a kórházban elegendő személyzet maradt.

Visszafordultam a parancsnokhoz.

– Nem fogok vakon belesétálni valamibe – mondtam határozottan. – Tudni akarom, mit tudtok, mit nem tudtok, és pontosan mit vártok tőlem.

– Rendben.

– És még valami. Soha többé ne nevezz Valkűrnek a kollégáim előtt.

Ríos bólintott.

Nem kérte, hogy egyszerűen felejtsem el az elmúlt húsz évet.

Azt sem várta el, hogy azonnal megbízzam benne.

Ehelyett minden rendelkezésére álló információt őszintén elém tárt.

És ez elég volt ahhoz, hogy meghozzam a döntésemet.

Kevesebb mint egy órával később már levettem az ápolónői egyenruhámat, és védőfelszerelést öltöttem.

A kezem olyan természetességgel mozdult, mintha az elmúlt húsz év meg sem történt volna.

A mozdulatok egy olyan múltból tértek vissza, amelyet minden erőmmel megpróbáltam eltemetni.

Persze már nem az a nő voltam, aki a régi fényképen szerepelt.

Néhány ízületem fájt, a hajam pedig régen elveszítette egykori színét.

De a régi beidegződések megmaradtak.