1. RÉSZ

Az orvosok hangosan nevettek, miközben egy mezítlábas kislány kétségbeesetten könyörgött nekik, hogy vegyék át tőle a hátára kötözött kisbabát.

„Kérem, legyen az anyukám! Fogadja be a kisöcsémet!”

Jimena mindössze nyolcéves volt. Kék ruhájából víz csöpögött a haditengerészeti kórház padlójára, piros pulóvere pedig nedvesen tapadt vékony karjára. Odakint heves északi vihar tombolt Veracruz felett. A szél süvített, az eső könyörtelenül verte az ablakokat.

Odabent egy rezidens orvos a telefonját tartotta maga elé.

A kislányt videózta.

„Nahát, egy egész családot kaptunk ajándékba!” – gúnyolódott Ernesto Quiroz.

A többi orvos hangos nevetésben tört ki.

Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megvizsgálja a kisbabát.

Valeria Montoya éppen a műszakja végén haladt át az előcsarnokon.

Nyolc hónapja dolgozott a kórházban. Mindig elvállalta a legnehezebb ügyeleteket, keveset beszélt, és gondosan kerülte a magánéletére vonatkozó kérdéseket.

A kollégái csak csendes, kék egyenruhás ápolónőként ismerték.

Visszahúzódó természetét sokan gyengeségnek tartották.

Aznap este azonban Valeria észrevett valamit, ami mindenki más figyelmét elkerülte.

A kisbaba nem sírt.

A kislány kezében egy pár régi, összehajtogatott, sárga gumikesztyű volt.

Úgy nyújtotta az orvosok felé, mintha az lenne az egyetlen bizonyíték arra, hogy kicsoda ő valójában.

Horacio Rivas, a gyermekosztály vezetője, ingerülten a recepciós felé fordult.

„Ki engedte be ezt a gyereket?”

„Egyedül jött be, doktor úr. A kisöccse nagyon betegnek tűnik.”

„Ez a kórház a haditengerészethez tartozó családokat látja el. Hívjon valakit, aki elviszi őket innen!”

Maribel, a recepciós, ismét a kisbabára pillantott.

„De doktor úr, már itt vannak…”

Rivas megigazította fehér köpenyét.

„Nekünk pedig betegeink vannak.”

Valeria ekkor letette a kávéspoharát a pultra.

Jimena felé fordult, és magasra emelte a sárga kesztyűket.

Az egyik kesztyű bal szélén három fekete öltés látszott.

Ferdék voltak, kissé ügyetlenek.

De pontosan egyforma távolságra helyezkedtek el egymástól.

Valeria mozdulatlanná dermedt.

Egyetlen pillanat alatt megszűnt körülötte a világ zaja.

Négy évvel korábban ő maga varrta oda azt a három öltést.

Egy házban, ahol még délben is behúzva tartották a függönyöket.

Akkor egy négyéves kislány ült mellette, és kíváncsian figyelte, mit csinál.

„Miért varrsz jeleket arra a kesztyűre?” – kérdezte.

„Hogy mindig felismerd” – felelte Valeria.

És most…

Az előtte reszkető kislánynak pontosan ugyanolyan szeme volt, mint annak a négyéves gyermeknek.

„Anya azt mondta, keressek egy kék ruhás ápolónőt, aki nem nevet ki.”

Valeria azonnal letérdelt elé.

„Téged Jimenának hívnak?”

A kislány szeme elkerekedett.

„Ön… ön tudja?”

Valeria a hátára kötözött kisbabára pillantott.

„Segíteni fogunk a kisöcsédnek. Hogy hívják?”

„Emiliano. Öt hónapos. Már nagyon régóta nem sír.”

Ebben a pillanatban kinyílt mögöttük az ajtó.

Két sötét kabátos férfi lépett be a kórházba.

Nem mentek a recepcióhoz.

Megálltak az üvegajtó közelében, és a gyerekeket figyelték.

Jimena még erősebben szorította a kesztyűket.

Valeria óvatosan kioldotta a kendőt, amellyel a kisfiút a nővére hátára kötötték, majd a karjába vette.

A baba teste ijesztően hideg volt.

Alig reagált az érintésére.

„Maribel! Azonnal értesítse a gyermek-sürgősségi osztályt! Sürgős ellátásra van szükségünk!”

Rivas odalépett hozzá.

„Montoya nővér, adja át ezeket a gyerekeket a biztonsági szolgálatnak!”

Valeria egy száraz takaróba bugyolálta a csecsemőt, amelyet az egyik dolgozó nyújtott át neki.

„Ezt a gyermeket azonnal meg kell vizsgálni.”

„Nincs kórlapja, és beutalója sincs.”

„Öt hónapos, doktor úr, és már alig reagál!”

Rubén, az előcsarnok biztonsági őre, tett egy lépést előre.

Előbb Rivasra, majd Valeriára nézett.

„Doktor úr, a baba tényleg nagyon rosszul néz ki.”

„Nem kértem orvosi véleményt magától!”

A rezidens még mindig filmezett.

Valeria észrevette, hogy az üvegajtónál álló két férfi közelebb húzódik.

A magasabbik halkan beszélt egy apró, füléhez illesztett készülékbe.

Valeria jól ismerte ezt a fajta megfigyelést.

Amikor valaki úgy tart szemmel egy embert, hogy közben igyekszik teljesen érdektelennek látszani.

Egy másik életében ő maga is megtanulta ezt a módszert.

Abban az életben, amelyet évekkel korábban maga mögött hagyott.

Abban az életben, amelyből azért menekült el, mert végre nyugalomra vágyott.

„Jimena, nézz rám! Hol van az anyukád?”

A kislány egészen közel hajolt a füléhez.

„Az autónk lesodródott az útról a híd közelében. Anya nem tudott felkelni. Azt mondta, hogy azok a férfiak ide fognak jönni.”

Alig észrevehető mozdulattal az idegenek felé mutatott.

Valeria gyomrát összerántotta a félelem.

A hangja mégis nyugodt maradt.

„Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd?”

„Anya látta ezt a kórházat, amikor elmentünk mellette. Azt mondta, hogy ön itt dolgozik. És hogy a kesztyűk segítségével megtalálhatom.”