Estela néhány másodpercig hallgatott.
Majd hűvös hangon megszólalt:
„Megbíztak egy férfiban pusztán azért, mert irattartóval a kezében érkezett. De nem hittek egy kislánynak, aki egy beteg csecsemőt hozott segítségért.”
Rivas lesütötte a szemét.
Még azon az éjszakán leváltották az ügyeletből, és a vizsgálat idejére felfüggesztették a feladatai alól.
A kórház vezetősége elrendelte az összes bizonyíték megőrzését, valamint az aznapi döntések részletes dokumentálását.
Ernestónak is át kellett adnia a telefonját, amellyel Jimenát filmezte.
Senki sem engedte meg neki, hogy egyszerűen letörölje a felvételt, és úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna.
Később, amikor Valeria sérült ajkát már ellátták, Ernesto odalépett hozzá.
„Kinevettem egy kislányt, aki kétségbeesetten segítségért könyörgött. Erre nincs mentség.”
Valeria ránézett.
A férfi most sokkal fiatalabbnak tűnt.
Nyoma sem volt annak a fölényes magabiztosságnak, amelyet korábban az előcsarnokban mutatott.
„Ne tőlem várja, hogy megnyugtassam a lelkiismeretét” – felelte Valeria. „Vállalnia kell a felelősséget azért, amit tett. És meg kell tanulnia először az embert meglátni a betegben, mielőtt gúnyt űzne belőle.”
Ernesto bólintott.
A szeme megtelt könnyel.
Jimena eközben már elaludt egy dönthető támlájú székben, közvetlenül a kisöccse mellett.
Gisela száraz takaróval betakarta.
A kislány még álmában is a sárga kesztyűket szorította.
Valeria hosszú ideig nézte őt.
Eszébe jutott az a négyéves gyermek, aki kíváncsian kérdezgette a fekete öltésekről.
És Carolina is, aki egyszer vacsorát készített neki abban a házban, ahol ideiglenesen meghúzódtak.
Valeria maga sem tudta, hány éven keresztül hordozta magában a gondolatot, hogy amikor elhagyta a személyvédelmi szolgálatot, talán ezeket az embereket is cserbenhagyta.
Hirtelen megszólalt Gabriel telefonja.
A férfi fogadta a hívást.
Amikor felnézett, az arckifejezése megváltozott.
„Megtalálták az autót.”
Valeria lélegzete elakadt.
„Carolina életben van.”
Az ápolónőnek meg kellett kapaszkodnia a pult szélében.
Carolina megsérült, és orvosi ellátásra volt szüksége.
De eszméleténél volt.
És az első kérdése a gyermekeire vonatkozott.
Nem sokkal később megérkezett a mentőautó.
Carolinát hordágyon tolták be.
A vállát rögzítették, arcán mély kimerültség látszott.
De ébren volt.
Amikor Jimena meghallotta az anyja hangját, azonnal felriadt.
Gisela odakísérte a hordágyhoz, ameddig az orvosok engedték.
„Anya!”
Carolina kinyújtotta az ép kezét.
Jimena azonnal megragadta.
És egyszerre kezdett el mesélni mindent.
Az esőről.
A kisöccséről, aki egyszer csak abbahagyta a sírást.
A sárga kesztyűkről.
És arról a kék ruhás ápolónőről, aki tudta a nevét.
„Megtaláltad őt” – suttogta Carolina.
Tekintete ekkor Valeriát kereste.
Az ápolónő közelebb lépett.
„És én megtaláltalak téged” – felelte halkan.
Carolina egyszerre mosolygott és sírt.
Az átköltöztetés után lassan sikerült újjáépítenie az életét.
Emiliano egy későbbi kapcsolatából született, amely időközben véget ért.
A sárga kesztyűket mindvégig megőrizte.
Jimena ugyanis soha nem volt hajlandó megválni tőlük.
Amikor Carolina megtudta, hogy Valeria a haditengerészeti kórházban dolgozik, eszébe jutott, hogy van valaki, akihez szükség esetén fordulhat.
Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd egy összetört autóban rekedve kell elmagyaráznia a kislányának, hogyan találhatja meg azt az embert.
„Délután óta követtek minket” – mesélte kimerülten. „Láttam a kórházat, amikor elhaladtunk mellette. Aztán amikor a baleset után nem tudtam kiszállni az autóból, rögtön rád gondoltam.”
Gabriel közölte vele, hogy később részletesen is átbeszélhetik a történteket.
Most azonban pihennie kellett.
Jimena elővette a sárga kesztyűket.
„Anya azt mondta, adjam vissza önnek.”
Valeria végighúzta az ujjait a három fekete öltésen.
„Azért varrtam rájuk ezeket a jeleket, hogy mindig felismerd őket” – mondta gyengéden. „Megtarthatod.”
Jimena szorosan a mellkasához ölelte a kesztyűket.
Később ismét odamehetett Emiliano mellé, ezúttal az édesanyjával együtt.
A kisfiút továbbra is megfigyelés alatt tartották az orvosok.
Amikor Jimena megérintette az apró kezét, Emiliano ujjai gyengéden az övéi köré fonódtak.
A kislány olyan komoly arccal nézte, hogy azt szinte fájdalmas volt látni.
„Egész úton én cipeltem őt.”
Carolina megsimogatta a lánya haját.
„Most már nem kell egyedül cipelned, kicsim.”
Jimena az anyjához hajtotta a fejét.
És amióta belépett a kórházba, most először letette a kezéből a sárga kesztyűket.
A következő napokban Carolina és Emiliano továbbra is orvosi ellátásban részesült.
A nyomozás végül megerősítette, hogy a két férfi valóban el akarta rabolni a gyerekeket.
Az volt a tervük, hogy a gyermekek fogva tartásával rákényszerítik Carolinát bizonyos, Julio Armenta ügyéhez kapcsolódó információk átadására.
