Átnéztem az orvosi hátizsákot, további gyógyszereket kértem, és minden egyes felszerelést ellenőriztem egy ápolónő segítségével.

A nő láthatóan pontosan értette, mit keresek, mégsem tett fel felesleges kérdéseket.

Indulás előtt még egyszer visszamentem a hármas terembe.

– Sürgős ügy miatt el kell mennem – mondtam Jessicának. – Te maradj az orvossal. Ha bármi történik, azonnal hívj fel.

Jessica aggódva nézett rám.

– Vissza fog jönni?

Életemben talán először nem tudtam, mit feleljek.

– Megpróbálok.

Nem sokkal később felszálltunk Hermosillóból, és a hegyek felé vettük az irányt.

Az út során Ríos részletesen ismertette a tervet.

A táborhoz egy őrzött bejáraton keresztül lehetett hozzáférni.

Az őrségváltásig csupán néhány óránk maradt, a kimenekítésre kijelölt útvonal használhatósága pedig az időjárástól függött.

Ríos egyetlen szót sem ejtett hősiességről.

Veszélyekről beszélt.

Korlátokról.

És döntésekről, amelyeket talán a másodperc tört része alatt kell meghoznunk.

– Ha David nem tud járni, kivisszük a karunkban – mondta. – Ha elszalasztjuk a lehetőséget, visszavonulunk, és másik megoldást keresünk.

– És ha nem lesz másik lehetőség?

Komolyan nézett rám.

– Nem fogok olyasmit megígérni, amit nem tudok irányítani.

Hálás voltam az őszinteségéért.

Amikor megérkeztünk, nehezen járható hegyi terepen keresztül közelítettük meg a tábort.

A sötétség és a szakadó eső miatt alig lehetett messzebbre látni néhány méternél.

A csapat fegyelmezetten haladt előre.

Senki sem beszélt többet a feltétlenül szükségesnél.

Én középen mentem.

Minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat a csúszós talajon.

És arra, hogy a remény ne vonja el a figyelmemet.

Mert húsz év után először újra reménykedtem.

Amikor elértük azt az épületet, amelyben Davidet fogva tartották, Ríos emberei biztosították a környéket.

Megvártam a megbeszélt jelzést.

Csak ezután követtem őket az épületbe.

A betonfalakból nyirkosság és a bezártság fojtogató szaga áradt.

Davidet az épület hátsó részében, egy félreeső szobában találtuk meg.

A csuklója meg volt kötözve.

Az arcát, a karját és a mellkasát sebek borították.

Letérdeltem mellé, és kitapintottam a pulzusát.

– David – suttogtam.

Megremegett a szemhéja.

Nagy nehezen kinyitotta az egyik szemét.

Aztán megmozdultak a felrepedezett ajkai.

– Elkéstél, Elena.

A torkomból feltörő nevetés majdnem zokogásba fulladt.

– Te pedig még mindig túl sokat beszélsz. Most maradj nyugton.

Ríos közelebb lépett, de intettem neki, hogy adjon egy kis helyet.

David rémisztően gyenge volt, és a légzése is aggasztott.

Oxigént adtam neki, majd azonnal nekiláttam a legsürgősebb sérüléseinek ellátásához.

Miközben dolgoztam, egyszer csak megéreztem, hogy az ujjai a csuklóm köré fonódnak.

– Nem véletlenül kerültünk akkor csapdába – préselte ki magából.

– Ne beszélj. Tartalékold az erődet.

– Hallgass meg, Elena. Eladtak minket.

A kezem megállt a levegőben.

David szaggatott mondatokban magyarázni kezdett.

Elmondta, hogy olyan dokumentumokat talált, amelyek kapcsolatban álltak az elsikkasztott pénzekkel.

Egy magas rangú tisztviselő titkos információkat adott el az egységünk mozgásáról, hogy eltussolja az eltűnt pénz ügyét.

Az a húsz évvel korábbi hegyi bevetés nem egy szerencsétlen véletlen miatt végződött katasztrófával.

És nem is egy jelentéktelen információszivárgás okozta.

Valaki gondosan előkészítette az egészet.

Úgy rendezte a körülményeket, hogy a csapatunk elszigetelten, segítség nélkül maradjon.

Nem egyszerűen csapdába estünk. Valaki szándékosan küldött minket oda meghalni.

Ríosra néztem.

A rádióján keresztül máris új jelentéseket kapott a tábor körüli helyzet megváltozásáról.

– Néma riasztó működik itt – mondta feszülten. – Erősítés közeledik. Azonnal indulnunk kell.

David megpróbált felülni.

De a teste nem engedelmeskedett, és visszahanyatlott.

Képtelen volt járni.

– Van nálam egy adathordozó… a bizonyítékokkal – suttogta. – Nem maradhat itt.

Egy gyenge mozdulattal a bordái alatt lévő kötésre mutatott.

A kötés belsejében egy apró eszköz rejtőzött, gondosan becsomagolva, hogy megvédje a nedvességtől.

Óvatosan kiszabadítottam, majd átadtam Ríosnak.

– Ez önmagában nem elég – mondtam. – Davidnek túl kell élnie, hogy elmagyarázhassa, pontosan mit tartalmaz.

– Tudom – felelte a parancsnok.

Odakintről egyre hangosabban hallatszott a közeledő járművek motorzúgása.

A csapat felkészült a visszavonulásra.

Ríos és az egyik társa óvatosan felemelték Davidet.

Én közben továbbra is nyomást gyakoroltam az egyik sebére, és folyamatosan ellenőriztem a légzését.

Nem volt időnk megállni.

Nem volt időm megkérdezni tőle, miért tűnt el húsz hosszú évre.

Még arra sem jutott idő, hogy igazán örülhessünk a viszontlátásnak.

A visszaút versenyfutássá vált az idővel.