Mire elértük a kimenekítési pontot, David már alig reagált.
Az egész visszaúton mellette dolgoztam.
Figyeltem a légzését, a pulzusát, minden apró változást az állapotában.
Ríos egyik kezében szorosan tartotta az adathordozót, miközben a másikkal a rádión keresztül koordinálta az orvosi szállítást.
Végül egy katonai egészségügyi létesítmény területén landoltunk.
A sürgősségi csapat már várt ránk.
Davidet azonnal a műtőbe vitték.
Én odakint maradtam.
A kezem véres volt.
Az ingem teljesen átázott.
Amikor a sebésznő kijött, csak egyetlen kérdést tudtam feltenni.
– Túl fogja élni?
Komolyan nézett rám.
– Ezt még nem tudjuk megmondani.
Így hát vártam.
Órákon keresztül.
Aztán egyszer csak Ríos jelent meg a folyosón.
– Stabil az állapota – mondta. – További műtétekre lesz szüksége, de életben van.
Lerogytam egy székre.
És attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam David fényképét a táblagépen, most először végre sírni tudtam.
Az adathordozón található információk David állításainak egy részét igazolták.
A dokumentumok több különleges művelet pénzügyi forrásait is összekapcsolták a közvetítővel.
Emellett azt is bizonyították, hogy az egységünkre vonatkozó titkos információkat már a húsz évvel korábbi rajtaütés előtt továbbították.
Az ügyészség nyomozást indított.
Az érintett tisztviselőt ideiglenesen felfüggesztették a hivatalából, miközben további bizonyítékokat gyűjtöttek és tanúkat hallgattak meg.
Természetesen semmi sem oldódott meg egyetlen nap alatt.
David heteket töltött a felépüléssel.
Nekem is többször vallomást kellett tennem.
Végül visszatértem a kórházba, hogy hivatalosan is aláírjam a nyugdíjba vonulásomhoz szükséges papírokat.
Erre ugyanis azon a bizonyos utolsó műszakomon már nem került sor.
Dr. Evans az öltözőben talált rám.
– Mindaz, amit a hegyekben történtekről megtudtunk… valóban a korábbi életének része volt?
– Igen.
Egy pillanatig hallgatott.
Aztán megkérdezte:
– És akkor miért maradt itt ennyi éven át?
A betegekre gondoltam.
Jessicára.
Arra a rengeteg éjszakai műszakra, amikor legalább azt hihettem, hogy valamit képes vagyok irányítani az életemben.
És Davidre gondoltam.
Arra a férfira, akit húsz éven át halottnak hittem, és aki most élve feküdt egy kórházi ágyon.
– Mert valakinek akkor is maradnia kellett, amikor mindenki más elmenekült – feleltem.
David és én nem folytathattuk egyszerűen ott az életünket, ahol húsz évvel korábban abbamaradt.
Húsz elvesztegetett évet nem lehet egyetlen beszélgetéssel visszahozni.
De amikor végre annyira megerősödött, hogy segítséggel ismét járni tudott, megkért, hogy kísérjem el az első sétájára a kórházi folyosón.
Lassan haladtunk egymás mellett.
Aztán rám nézett.
– És most mit fogsz csinálni, Elena?
Halványan elmosolyodtam.
– Még nem tudom.
Ő is elmosolyodott.
– Hosszú idő óta most először hangzik ez igazán jó válasznak.
Néhány hónappal később elfogadtam egy ajánlatot, hogy sürgősségi egészségügyi dolgozókat képezzek ki a magas kockázatú betegek ellátására.
Nem tértem vissza a katonai műveletekhez.
És nem is próbáltam újra azzá a nővé válni, aki a régi fényképen szerepelt.
Az az éjszaka visszaadta a múltam egy részét.
De ez nem jelentette azt, hogy ismét vissza kellett mennem a háborúba.
Az aranyérmét továbbra is az íróasztalom fiókjában őriztem.
Csakhogy időközben egészen más jelentést kapott.
Már nem csupán azoknak az emlékét őrizte, akik soha nem tértek haza.
Hanem annak bizonyítéka lett, hogy még az az élet is visszatalálhat egyszer a helyes útra, amelyet valaki teljes egészében a múltja elől való menekülésre épített.
És amikor David egy este rám mosolygott, majd azt mondta:
– Holnap találkozunk, Elena.
Elhittem neki.
Húsz év után először.
